Az elmúlt évekhez hasonlóan idén tavasszal is megkértük a „kerek” évfordulós (tehát az 5, 10, 15, 20, 25, 30, és 35 évvel ezelőtt elballagott) alumnit, hogy reflektáljanak az UWC-s éveikre és tapasztalataikra. Az alábbiakban hét volt diákunk gondolatait olvashatjátok az alábbi kérdésekkel kapcsolatban:
Melyik a legkedvesebb/legviccesebb/leghihetetlenebb emléked az UWC-ben eltöltött két évből? Mi az a legfontosabb érték vagy tapasztalat, amire a két év során szert tettél? Hogyan formálta az eddigi életutadat az UWC-iskolában eltöltött idő? Milyen mód(ok)on játszik szerepet az UWC-mozgalom a jelenlegi életedben?
Kemény Szabolcs (UWC Adriatic, 1986–88)
Legkedvesebb emlékeim: a Duino–Velence–Duino autóstop (amit utána a szüleimnek is megírtam … a válaszuk elég iránymutató volt …), a Kelet-Európai Est, amire több diákot megtanítottunk magyar néptáncra … a rengeteg beszélgetés, közös főzések.
Legfontosabb értékek: nyitottság a világra; a saját vélemény megfogalmazásának a fontossága; a „felülről kapott bölcsességek” és szabályok megkérdőjelezése, átgondolásuk fontossága – ezek 1986-ban nagyon mást jelentettek, mint ma; mások véleményének elfogadása/ tiszteletben tartása. Minden tekintetben jellemformáló volt számomra ez a két év. A fentiek egyértelműen segítettek életem minden fontosabb fordulópontjában.
Jelenleg részt veszek az UWC magyar ösztöndíjasainak kiválasztásában, és tagja vagyok az Egyesület Felügyelő Bizottságának.
Kóbori Ádám (MUWCI, 2006–08)
Az egyik legkedvesebb emlékem a következő. A MUWCI-ban szombatonként volt lehetőségünk ellátogatni a legközelebbi nagyvárosba, Pune-ba. A buszok este 18 óra körül indultak vissza az iskolába (maga az iskola másfél órára volt), viszont egy olasz barátommal sajnos lekéstük azt, így nem volt más választásunk, maradtunk a városban. Egy utcai szamósza-árus (a szamósza ilyen zöldséggel töltött tésztás batyu) előtt tanakodtunk, hogy mi legyen a következő lépés, amikor is két helyi diák leszólított minket, mivel feltűnt nekik, hogy hindiül rendeltünk ételt. (Addigra már vagy egy éve tanultunk hindiül.) A beszélgetésnek az lett a vége, hogy velük tartottunk motoron még pár órára: megmutatták Pune azon részeit, amik kissé el voltak dugva a turisták elől – többek között a legjobb utcai kajáldákat ismerhettük meg, és a város egyik legjobb mangó lassziját (mangós joghurtitalt) kóstolhattuk meg. A diákokkal aztán még egy pár évig emailben tartottuk a kapcsolatot!
A legfontosabb érték, amire szert tettem talán a kritikus gondolkodás alkalmazása illetve a többféle nézőpont figyelembe vétele. Amikor a MUWCI-ban tanultam 17-18 évesen, még nem fogtam fel ezeknek az értékeknek a jelentőségét, de ahogy telt-múlt az idő, úgy tudatosult bennem, hogy ezek nélkül nincsen sikeres szakmai vagy akár személyes élet. Ezek az értékek elengedhetetlenek az empátiához, és a világnak (pláne Magyarországnak) több empátiára van most szüksége.
Kővári Tibor (UWC-USA, 1986–88)
Rengeteg “legkedvesebb” emlékem van. Az első találkozások visszaidézése mindazokkal, akikkel három és fél évtizeddel később ugyanúgy szoros barátságban folytatjuk közös emlékeink felelevenítését, új élményeink megosztását, mintha nem telt volna el 35 év időközben. A legviccesebb emlékem egy kórus előadáshoz kapcsolódik. Emelvényen állva/ülve, a hátsó sorban egy éneklés után hátracsúszott a székem az emelvény és a mögötte lévő díszletfal közé….Velem együtt. Én eltűntem a “süllyesztőben”, a díszletfal behorpadt – de mivel semmi sérülés nem történt, nagy kacagassal szabadult fel a terem. Másnap a suliújságban a koncert bevezető sora így szólt: „Hungarian singer brings down the house”… 🙂
A leghihetetlenebb emlékem 8 hónappal a ballagás után, 1989 márciusában történt. Egy öt napon át tartó non-stop utazással (Budapest–Varsó–Moszkva–Shannon–Gander–Havanna–Mexikóváros–El Paso–Albuquerque–Montezuma (vonat, gyalog, repulő, távolsági busz, autó) visszalátogattam az UWC-be. Felejthetetlen volt, alapvetően pénz nélkül, internet, okostelefon, bankkártya nélkül – ezek akkor még nem léteztek.
További szöveg mutatása
Az életre szóló barátságok a legnagyobb érték és az a tapasztalat, hogy ezek – mindegy mennyi idő telik el, valóban egy életre szólnak. Az UWC-ben eltöltött idő kinyitotta a világot és egyszer s mindenkorra „világpolgárrá” nevelt. Mind a családi és szakmai életemben meghatározó lett a „külföldön is otthon vagyok” érzés. Több mint 30 éve a munkám jelentős része külföldön zajlik és a családommal is közel két évtizede külföldre költöztünk, lányaim Angliában jártak középiskolába, egyetemre és viszik tovább a mindenhol otthon vagyunk genetikát.
Mivel keveset tartózkodom Magyarországon, az Egyesület munkájába nem tudtam bekapcsolódni. Az anyaiskola (UWC-USA) hírleveleit követem, részt veszek lehetőségeim szerint az ottani éves fundraising támogatásban és öt évente az évfolyamtalálkozó eseményekre is el szoktam látogatni. Emellett tartom a kapcsolatot több volt iskolatársammal.
Szöveg elrejtése
Matolcsi Máté (UWC Atlantic, 1991–93)
A legkedvesebb emlék talán az egész „August period”: a másodév elején már augusztus elején vissza kellett menni a College-ba, amikor az elsősök még nem érkeztek meg, és ezalatt az egy hónap alatt nagyon összekovácsolódott a csapat, sok programunk volt, kirándultunk, sportoltunk, buliztunk, és sok barátság született. Akkor éreztem először, hogy az angol tudásom már lehetővé teszi, hogy a társasági programoknak teljes értékű tagja legyek.
A legviccesebb, hogy Szigeti Andrissal március 15-én a College árbócára felhúztuk a magyar zászlót, csakhogy elfelejtettük a megfelelő kapcsot bekötni, ezért azon kaptuk magunkat, hogy nem lehet majd lehúzni a zászlót. Legalább fél óráig próbáltuk a legkülönfélébb ötletekkel lehúzni, és közben nagyon sokat nevettünk. Később megtudtam, hogy ez mással is előfordult, és ők úgy oldották meg, hogy az egész árbócot kiemelték a helyéről, és befordították, és úgy szedték le a fent ragadt zászlót. Ez minimum életveszélyes lehetett, mert hatalmas és súlyos árbóc volt… Nekünk egy ravaszabb trükkel sikerült végül célt érni.
Az egyik leghihetetlenebb emlék talán az, amikor az IB előtt pár nappal már be volt rendezve a tornaterem a vizsgákra, de páran még szeretttünk volna egy lábteniszt lejátszani, ezért kipakoltuk az összes padot és széket, lejátszottuk a meccset, és visszapakoltunk mindent, az egészet kb. 45 perc alatt. Akkor azt éreztem, hogy szinte bármit meg lehet csinálni, amit az ember nagyon szeretne.
További szöveg mutatása
A legfontosabb UWC-s érték számomra személyesen az volt, hogy sokkal nyitottabb személyiség lettem, mint a College előtt voltam. A legfontosabb tapasztalat pedig az, hogy nagyon sokféle embert ismertem meg, sokféle különböző értékkel és értékrenddel. A két év az életutamat végül nem igazán formálta, hiszen matematikus lettem, és UWC nélkül is az lettem volna. Viszont a személyiségemet nagyon is formálta, nyitottabb lettem, és elfogadóbb. Más ember lennék az AC-ben töltött két év nélkül.
Az UWC-s barátságok megmaradtak, bár sajnos egyre ritkábban találkozunk. Pár éve még szerveztünk közös síelést és túrákat külföldi barátaimmal, de a covid óta ez megszűnt. Talán a 30 éves évfolyamtalálkozó újra felpezsdíti az életet. Az UWC Magyarországi Egyesüleben nem veszek részt, de az adóm 1%-át mindig ide utalom. Önkénteskedésben, jótékonykodásban nagyon gyakran veszünk részt a családommal.
Szöveg elrejtése
Orbán Tamás (UWC-USA, 1991–93)
Sajnos az idő irányát (legalábbis egyelőre még) nem lehet megváltoztatni, így én is egyre távolabb kerülök az UWC-ben eltöltött diákévektől – ugyanakkor az élmény, a tapasztalatok annyira megváltoztatták az életemet, a világról való gondolkodásomat, és valószínűleg egy kicsit a személyiségemet is, hogy még így 30 év távlatából is könnyen elő tudom varázsolni az akkori történéseket, impulzusokat.
30 évvel ezelőtt nagyon más volt a világ: akkor, a rendszerváltás után nem sokkal kikerülni egy másik országba, egy másik kontinensre, pláne egy ilyen speciális, nemzetközi légkörű iskolába egy hatalmas változást, egy szinte felfoghatatlan élményt jelentett. A világ teljesen kitágult, és elképzelhetetlen események történtek meg velünk: egy indiai szobatárssal osztottam meg a mindennapjaimat, egy bolíviai majd egy kínai származású tanár csiszolta tovább a kémiatudásomat, egy barbadosi fekete tanár előtt kellett kazettára (!) felmondanom a magyar szóbeli érettségit, egy amerikai-paraguayi-új-zélandi-marokkói csapattal kellett kóborolnom Új-Mexikó hegyeiben (a Vadnyugaton), és persze végig élvezhettem a különböző kontinensekhez kötődő nemzeti napok programjait… ez persze egybeesett a kamaszkort követő felnőtté válás első időszakával, ami így nem csoda, ha meghatározó élménnyé, nagyon fontos szemléletformáló élménnyé vált sokunk számára. Nincs annál jobb, amikor a mexikói tengerparton, karácsonykor ( 🙂 ) egy izraeli srác mesél a holokauszthoz kapcsolódó családi élményekről, vagy amikor egy szlovák sráccal lehet egy (Amerikában egyébként ebben az életkorban nem feltétlenül legálisan beszerzett) sör mellett megvitatni a Duna éppen akkori elterelésének a problémáját – vagy amikor a notóriusan elalvó, a reggeli órákat rendszeresen kihagyó indiai szobatársat egy jóindulatú pakisztáni lány próbálja reggel keltegetni…
További szöveg mutatása
És persze mindezek közben megismerni rengeteg kultúrát és gondolkodásmódot: nincs azzal semmi gond, ha az ember alulmarad egy zimbabwei sráccal folytatott férfias sakkcsatában, hogy az egész iskolában egy bolgár lány oldja meg a leggyorsabban a matematika versenyfeladatokat (a tanárokat is beleszámítva), vagy amikor az ember nehezen tud dönteni, hogy a fülöp-szigeteki barátnőjével kirándulva, vagy a lengyel és új-zélandi legjobb barátaival síelve töltse el a tavaszi szünet sanyarú hetét. El kell fogadni, hogy a bizonyos nyugat-európai srácok fennen hirdetik a szocializmus eszméjét; bár talál árulkodó jel volt, hogy az általuk alapított „Socialist Club”-ba valamiért egyetlen közép- és kelet-európai ország diákja sem lépett be – egy kaliforniai srác viszont örömmel. Hát igen, egy dolog „ismerni az utat, és egy dolog járni rajta” (Morpheus, a Mátrix című filmből). Azt gondolom, hogy ezeken keresztül kitágul az ember látóköre, és rájön arra, hogy magyarnak lenni ebben a nemzetközi, elfogadó és befogadó közösségben a legjobb. És nem gondoltam volna, hogy a tolerancia és a mások iránti tisztelet fontossága 30 évvel később időszerűbb lesz, mit valaha.
A UWC 30 éve része a mindennapjaimnak. Eleinte leveleken keresztül maradt meg sokakkal a kapcsolat, illetve később szerencsés esetben egy-egy kirándulás, vagy tudományos konferencia kapcsán találkoztunk régi ismerősökkel. Aztán persze mindenkinek családja lett, de ettől még mi is mentünk hozzájuk, például Lengyelországba, Németországba, vagy Norvégiába, de ők is jöttek hozzánk, Magyarországra, de amikor egy ideig Heidelbergben, Németországban éltünk, akkor oda is. A mai „poszt-covid” világban viszont már rendszeresek a Zoom-meetingek, és így az egész évfolyam be tud ebbe kapcsolódni – és az egésznek a szervezőmotorja egy chilei lány, egy angol sráccal karöltve. Persze sokszor beszélgetünk kisebb csoportokban is – illetve épp a napokban megyek egy varsói konferenciára, és véletlenül a legjobb lengyel barátommal fogok egy hosszabb esti sörözésen nosztalgiázni a régi szép időkről. 🙂
Ugyanakkor a legfontosabb mégiscsak a szemléletmód, mert egész máshogy látom azóta a világot: odamegyek egy hajléktalanhoz segíteni, természetes, hogy egy helyi civil szervezetben önkénteskedem, hogy „kilobbizzunk” az önkormányzatnál egy régóta ígérgetett játszóteret, vagy hogy egy, az LMBTQ-spektrumon számomra is nehezen elhelyezhető személyt egyedüli kutatócsoport-vezetőként felvettem a csoportunkba, hiszem elsőrendű szakmai munkát végez. Igen, az UWC-élmény kitágítja a nyitottságot, az empátiát, és az elfogadást – és közben mi megőrizhetjük önmagunkat. És azt gondolom, hogy ha valamire, akkor ezekre a mai világban nagyon nagy szükség van.
Irigylem azokat, akik előtt még ott állnak a UWC-s évek, használjátok ki! És hogy mi legfontosabb tanácsom? Beszélgessetek minél többet a többiekkel, de élőben, és nem „kütyükön” keresztül – akkor sokkal intenzívebb lesz az élmény, ezt garantálom.
Szöveg elrejtése
Somogyi Dávid (UWC Adriatic, 2001–03)
Több vicces emlékem is van a Duinóban töltött két évből. Egy nagy szállásban éltem közel ötven másik diákkal, így talán nem meglepő, hogy a hűtőszekrény kissé kaotikus volt. Én egy kis zacskóban tartottam otthonról hozott kincseimet, többek közt egy rúd jófajta téliszalámit. A rúdból időnként leszeltem egy-egy darabot, hogy élvezzem a hazai ízt. Egyik nap azonban nyomtalanul eltűnt a még tekintélyes méretű rúd. Persze szomorkodtam, nem tudtam mire vélni az esetet, de a körülmények ismeretében nem nagyon lepődtem meg a dolgon, hamar továbbléptem. Ezen a ponton kell említést tennem Bilguun nevű mongol évfolyamtársamról, barátomról. Bilguun egyébként is vicces figura volt: első évünkben kis késéssel érkezett Duinóba, és az első hetekben még alig beszélt angolul, de egyes, kevésbé szalonképes kifejezések közötti jelentésbeli eltéréseket már ő magyarázta nekem. Bilguun úgy állt az ételekhez, hogy mindent tisztel és elfogad, de ő a maga részéről húst kér. Duinóban, ahogy nyilván más UWC iskolákban is, gyakran látogattuk meg egymást, töltöttünk időt egymás szobájában. Egyszer Bilguunnál jártam, és beszélgetés közben felcsillant a szeme, eszébe jutott, hogy most meglep valami igazi finomsággal. Eltűnt pár percre, majd visszatért, igen, az én téliszalámimmal. Nagy volt a meglepetésem, de mindenért kárpótolt Bilguun arckifejezése, amikor elmondtam neki az igazságot. Én embert úgy szégyenkezni még nem láttam. Én persze csak nevettem a dolgon, ő látta, hogy nem haragszom, és végül kettesben jóízűen elfogyasztottuk a szalámit. A történethez hozzátartozik, hogy Bilguun addig nem nyugodott, amíg el nem mentem vele egy boltba, és nem vehetett nekem egy rúd – sajnos olasz – szalámit.
Más. Nem nevezném értéknek vagy tapasztalatnak, de nagy hatással volt későbbi gondolkodásomra, a világhoz való hozzáállásomra, hogy konkrét arcokat tudok rendelni egy-egy nemzethez. Például amikor palesztinokról hallok, azonnal eszembe jut Amr barátom vagy elsőévese, Yasmin; amikor a kínaiakról olvasok, felidézem magamban a Beibeijel töltött időt, akinek születésnapi partija első társasági eseményem volt Duinóban. Ezek az emlékek – és sok hasonló – gyakran ösztönöznek arra, hogy árnyaljam álláspontomat egy-egy kérdésben.
Stupek Katalin (MUWCI, 2011–13)
Nehéz egyetlen értéket vagy tapasztalatot kiemelni, mert az UWC-s két év alapvetően a világnézetemet változtatta meg: ez egyfelől azt jelentette, hogy felfedezhettem és rácsodálkozhattam új dolgokra, másfelől viszont azt is magával hozta, hogy sok mindent, amit evidensnek tekintettem, át kellett értékelnem. Talán a legfontosabb tapasztalat, amire szert tettem, az az egyik CAS-emmel kapcsolatos, ahol heti egyszer egy árvaházban tartottunk játékos angolórákat. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy három-négy dzsippel kb. 45 percet utaztunk, negyed órán át megpróbáltuk a heti tananyagot átadni, majd a maradék 75 percben különböző játékokat játszottunk a gyerekekkel, mielőtt újra beültünk a dzsipekbe, hogy visszamenjünk a campusra. A gyerekek mindig lelkesek voltak és nagyon örültek nekünk, és egyértelmű volt, hogy számukra ez a hét fénypontja, úgyhogy mindannyian nagyon lelkesen önkénteskedtünk, már csak azért is, mert az árvaházban olyan állapotok voltak, amelyek a legtöbbünket elborzasztottak. Nem volt elég pénz rendes ágyakra, a szennyvízbekötésre, és sok más egyébre… amire futotta volna abból a pénzből, amit mi hetente a dzsipekre költöttünk. Talán ez az a tapasztalat, ami először mutatta meg a számomra, hogy mennyire összetett már csak a segítség fogalma is: mi a nagyobb segítség, a fizikai komfort javítása, vagy az a megfoghatatlan lelki segítség, amit az extra törődés ad? Hosszú távon mi számít fontosabbnak, egy konkrét indiai árvaház támogatása, vagy több tucat nemzetközi diák tapasztalati oktatása, ami után remélhetőleg a világ több részén segítik majd a rászorulókat? Feladata-e egyáltalán egy UWC-nek, hogy a lehető legnagyobb segítséget nyújtsa a helyi közösségeknek, vagy az iskolák egyetlen prioritása az oktatás?
Az UWC-mozgalom a jelenlegi életemben leginkább egy közösségi szerepet tölt be. Egyrészt a MUWCI-ban megismert legjobb barátnőmmel napi szinten tartjuk a kapcsolatot, másrészt pedig az elmúlt években különböző területeken segítettem az Egyesület munkáját is, aminek a legjobb velejárója a magyar UWC-s közösségbeli kapcsolataim felelevenítése, illetve új emberek megismerése volt.
Szeretnéd a korábbi évek visszaemlékezéseit olvasni? A 2021-es év cikkeit itt és itt találod, a 2002-es éveit pedig és 2022-es visszaemlékezései pedig itt és itt érthetőek el.
