Immár elkezdődött a 2023/24-es tanév, amely során rekorszámú 19 magyar diák tanul 12 különböző UWC-iskolában. Élménybeszámoló rovatunk ezen kiadásában három második évét kezdő és két idén végzett diákunk és családjaik reflektálását olvashatjátok az UWC-ben eltöltött egy illetve két évről.
Dudás Laura (Adriatic ‘24) családja
Sziasztok!
Dudásné Timi vagyok, Dudás Laura anyukája Boldogról. Laura idén végzett Duinóban az UWC Adriatic-ban. Már nyár eleje óta megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy írok pár sort az Egyesületnek.
Először is köszönetet szeretnék nektek mondani a munkátokért, hogy általatok több magyar fiatal is kipróbálhatja, mit jelent az UWC-közösséghez tartozni. Két éve sem Laura, sem mi nem tudtuk mi vár ránk, de nagyon örültünk, hogy a lányunk az egyik magyarországi ösztöndíjas lett. A kétéves program első féléve nehéz volt, akkor azért voltak keményebb időszakok, mind itthon, mind ott az iskolában, amit azért még nehezített a covid járvány. De lassacskán belerázódott a szűkebb és tágabb család is.
A lányom a két év végére rengeteg kapcsolatra tett szert, értékes embereket ismert meg a világ minden tájáról. Az UWC-s kapcsolatainak köszönhetően eljutott Egyiptomba, Libanonba,
Ciprusra, Svájcba, Horvátországba, Ausztriába. Most tavasszal a projekt hét keretein belül elhozott másik hét diákot Magyaroszágra, akiket mi is vendégül láthattunk itt, egy Heves megyei kis faluban. Mondanom sem kell, nagyon nagy élmény volt mindenkinek, hogy a világ hét másik országából vannak nálunk vendégek.
Mikor a záró ceremónián Triesztben láthattuk Laurát, ahogy felszólították a színpadra, először az öccse hatódott, meg,majd az apja, és utána persze mindenki. Nagyon büszkék voltunk rá, hogy megcsinálta. Most már kint van Barcelonában, ahol várja, az egyetem megkezdését, hiszen már télen felvételt nyert a Esade Egyetemre. Mi pedig most megint aggódunk érte, hiszen most már igazi felnőttként kell helytállnia – itt már nincs menza, nincs tutor – itt már a talpraesettsége, a kitartása, és a kapcsolatai révén kell megállnia a helyét. De mi bízunk benne, hiszen az UWC révén a két év során felnőtt nő lett, nagy adag kitartással, tervekkel, és reméljük, hogy itt is meg fogja állni a helyét.
Az, hogy ő ennek a közösségnek a tagja lehet, minket a szülőket is átformált, másképp nézünk a világra, sokkal nyitottabbak vagyunk. Laura öccse pedig igazi példaképnek tekinti a nővérét, és lehet, hogy eljön az idő, amikor ő is az ösztöndíjra jelöltek között lesz. Engem még az is boldoggá tesz, hogy mivel elég nagy a család, az unokatesók között is elterjedt a mozgalom híre, és remélem ezáltal itt a szűkebb környezetünkben is tudjuk ezt a programot népszerűsíteni, hiszen ez egy remek lehetőség arra, hogy gyermekeink megismerjék a világot, és szemléletmódjukat formálhassák.
Még egyszer köszönöm nektek!
Munkátokhoz további sok sikert kívánunk!
Dudás Család
Boldogról
Nagy Adri (MUWCI ’23)
Ha becsukom a szemem, még mindig hallom az eső hangját, ahogy körbeöleli a helyet, ami olyan új volt számomra, mint egy még ki nem bontott meglepetés csomag, amit egy perce már a kezemben tartottam, de alig vártam, hogy végre letépjem a masniját és minden oldalról felfedezzem.
Sosem tudtam, hogy a zöld szín lehet olyan angyalian lélegzetelállító, mint amikor először néztem le a völgybe, amit két évvel később már úgy ismertem, mint a tenyeremet és ami azon kevés dolgok közé tartozott, amelyek állandóak tudtak maradni egy olyan gyorsan forgó világban, mint amilyen egy UWC-s diák élete. Az ajándék, amit kaptam visszatükröződött mindenben, amit csak éreztem, láttam, hallottam, megízleltem és átéltem. Ott volt a lábam alatt a forró betonon; a szakadó esőben az első túrámon; az instant tésztában, amit elnyelt a mosogató, mert valaki felborította a vízforralót; a nevetésben minden játék esténken; az állandó festékfoltokban a tenyeremen; a tenger hangjában; a közös film maratonokban a könyvtári könyvekből és matek füzetekből készült támaszokkal; a gyerekek mosolyában a közeli iskolából; a meghajlásban a színházi előadásunk után; a keddi ebédekben; a szolidaritásból kopaszra nyírt fejekben; az esti sétákban a holdfényben; az ezerszínű zászlókban; a random riksa vezetőben, aki úgy gondolta, hét ember is elfér mellette, ha nagyon szeretnénk; a beszélgetésekben, amik új kapukat nyitottak meg számomra; a sikereinkben, amiket közösen értünk el; az emberekben, akik idegenekből lettek családdá; a házban, ami a legkedvesebb emlékeimet őrzi; és a helyben, amit otthonná tettünk, még ha néha túl természetesnek is vettük a pillanatban, hogy ez mind ott van nekünk. India úgy itta bele magát a bőrömbe, mint egy másnaposan csináltatott tetkó… hirtelen csak ott volt és már sosem tűnik el. Lehet, hogy az akkori mindennapok már csak emlékként suhannak át a fejemen, de még mindig mézédesek a könnyek, amik az arcomon csorognak, amikor arra gondolok, mennyi mindent átéltem.
Néha úgy érzem, hiába bontottam ki ezt az ajándékot évekkel ezelőtt, mégis mindig sikerül meglepnie, akárhányszor csak gondolatban előveszem. Az utóbbi pár hónapban néha nem tudok aludni a kavargó érzelmektől a mellkasomban, mert mindent egyszerre érzek, amikor visszagondolok erre a pár évre. A képkockák, mint egy film pörögnek le előttem, de nem tudom őket megállítani. Csak reménykedem, hogy addig fogok emlékezni rájuk, ameddig lehet… és egyszer a közelébe tudok majd jutni annak, hogy tovább adjam mindazt, amit kaptam.
Nagy Balázs (East Africa ’24)
A 2022/23-as iskolai év sokkal több volt, mint egy átlagos tanév. A szerzett tapasztalatok, a megélt kalandok, az új baráti kapcsolatok sokkal mélyebb nyomot hagytak bennem, mint az IB iránt érzett szimpátiám. Az első UWC-s évem tehát gyorsan elrepült. Két kezemen nem tudom megszámolni, hány kultúrával kerültem kapcsolatba úgy, hogy ezek közül néhányról ezelőtt még nem is hallottam.
Az első negyedévben nyelvi problémákkal küzdöttem, amivel bizonyára nem voltam egyedül. Nem ment egyik napról a másikra, hogy megértsem a tájékoztatásokat, előadásokat, emaileket, de már az első negyedév végére sikeresen elértem egy nagyon kellemes szintre.
A második félévben már mondhatni, teljesen otthon éreztem magam. Ekkorra már kiderült, milyen jól kijövünk a szobatársaimmal és megfogalmazódott bennem, hogy mindenkinek szüksége lenne pár kollégistás évre az életében. A karácsonyi szünetről visszatérve a UWC-s élet sűrűjébe belevetettem magam az élményekbe. A project week keretében egy helyi általános iskolában tanítottam magyar néptáncot, amit a gyerekek kifejezetten élveztek, végtelen energiájából és fülig érő mosolyukból ítélve. Hegyet másztam már korábban is, de vulkánt akkor először. Az év vége felé közeledve, életem első szafari élményén ásító oroszlánok, struccok, elefántok, zebrák hada várt.
A tanulmányok is rendben mentek, kaptam egy-két elismerést, de a legnagyobb mégis az volt, amikor a biológiatanárom személyesen gratulált a tantárgy iránt nyújtott lelkesedésemért. Új tervekkel és új lendülettel telve ugrok neki a második évnek!
Peresztegi Hanna (AD ’24)
Az első évem az UWC Adriaticban nagyon hamar elrepült, szinte alig hiszem el, hogy már másodéves vagyok.
A tavalyi év megmutatta, hogy mennyi barátság, esemény, szórakozás és utazás fér bele tizenkét hónapba – na meg persze tanulás, esszék és számonkérések is akadtak bőven.
A kedvenc emlékeim egyike a projekt hét, amikor egy nemzetközi egyesülettel közreműködve végeztünk karitatív munkát Rómában. Elképesztően elvarázsolt a város, és nagyon boldoggá tett a sok hálás arc és kedves (olasz) szó, amit a helyiektől kaptunk. Ezen felül a sulinak hála köszönhetően juthattam el Velencébe, Padovába és Veronába – a következő kirándulás úti célja pedig Udine.Tudom, hogy a második év még a tavalyinál is gyorsabban fog elrepülni, így megpróbálom kihozni belőle a maximumot. Terveim között van sok időt tölteni a barátaimmal, fejleszteni az olasztudásom, és kiélvezni a tenger adta lehetőségeket: fürdeni, kajakozni, úszni. Ezen felül fogok dolgozni a művészeti portfóliómon, és mindenképpen tervezek utazni is Olaszországon belül – na és persze sok-sok gelatót enni.
Szurop Jázmin (RBC ’24)
Első évem az RBC-ben
Tavaly augusztus 25.-én örökre megváltozott az életem, amikor először beléptem a Robert Bosch College kapuján. Habár korán érkeztem, ne én voltam az első, és körülöttem már mindenki nyüzsgött, egymás nyakába ugrottak a másodévesek, elsőéveseknek mutatkoztak be, vagy tanárokkal beszéltek. Amikor végre elintéztem minden dolgomat a „Welcome Desk”-nél és megérkeztem a szobámba, ami egy évig az otthonom volt, ledőltem az ágyamra és gondolkoztam: mit akarok kihozni az itteni életből?
Eleinte a fő célom az iskolában a tanulás volt, ugyanis végre megadódott a lehetőség hogy egy hozzám hasonlóan motivált diákközösség vegyen körbe és kötelességemnek éreztem, hogy minél jobban teljesítsek. Azonban ebben a beszámolóban nem a tanulásra akarok fókuszálni, hanem az itteni élet néhány aspektusára, amelyek mély nyomot hagytak bennem, és formálták az itteni élményeimet.
1. Freiburg városa
Minden UWC-nek van valami különlegessége, specialitása: az RBC fő célja a fenntarthatáság promótálása. Nem véletlen ezért, hogy a németországi Freiburg im Breisgau városát választották helyszínnek, mivel ez a város úttörő a „Green City” mozgalomban. Habár lehet hogy nem mindenkit mozgat meg a téma, de engem mindenképpen lenyűgözött a város a különböző fenntarthatósági projekteivel, legyen szó a modern szemétfeldolgozóktól, az energiatakarékos házakon át a a kiváló tömegközlekedésig.
Ugyan azt írtam, hogy nem fogok tanulásról beszélni, azért meg szeretném osztani, hogy milyen élmény volt megírnom a földrajz beadandómat. A beadandó célja a különböző „Urban Stress” faktorok felmérése volt Freiburg városában. Be kellett mennünk a városba, hogy különböző műszerekkel, illetve szemmértékkel leírjuk, hogy milyen nehézségekkel küzd a város (szemét, zajszennyezés, légszennyezés). Freiburg viszont olyan jól működik, hogy szinte semmit sem találtunk, ami persze az ittlakóknak remek, viszont jól megnehezítette a beadandó megírását.
Nem csak a fenntarthatósági projektek fogtak meg viszont: a város igazán lenyűgöző. Régi épületek, aranyos sétálóutcák, és programok egész évben. A személyes kedvencem az itteni Adventi Vásár (Weihnachtsmarkt) volt, ami szinte ugyanolyan mint otthon, csak lángos helyett inkább a Käsespätzle (afféle sajtos nokedli)népszerű.
2. Project Week
Évente kétszer a diákok projekt hetet szerveznek, amin belül lehetőségünk van kipróbálni a szervezői valamint vezetői képességeinket (vagy csak szimplán jelentkezni egyre és sodródni az árral).
Az első projekt hetemet Párizsban töltöttem, ahol az emberi jogokról beszéltünk, elmentünk az UNESCO székhelyére és végül összeállítottunk egy emberi jogokról szóló brossúrát. A második projekthetemen Berlinbe mentünk, ahol inspirációt gyűjtöttünk a városban, majd különböző technikákkal festettünk és rajzoltunk.
A berlini projekthét alatt igazán megértettem, hogy miért is különleges az UWC közösség. Ottvagyunk egymásnak amikor szükség van rá, vigyázunk egymásra, és ami a legfontosabb, közben jól szórakozunk. Kevés alkalom volt, amin olyan sokat nevettem mint azon a héten. Volt, hogy azon szórakoztunk, hogy a fél csoport a rossz megállóban szállt le, vagy azon hogy háromszor is sikerült elindítanom a füstriasztót, amikor paprikás csirkét akartam csinálni, vagy csak büszkék voltunk magunkra, amiért ingyenes jegyeket szereztünk múzeumokba.
Talán a legszebb az egész hétben az, hogy a kapcsolatok, amiket kialakítottunk megmaradtak, és nem értek véget a projekt hét végével. Mostmár egy kicsit szétszórtabban vagyunk a világban (a másodévesek a projekhétről ugyanis egyetemre mentek Hong Kongtól Floridáig) viszont az élmények mindig megmaradnak.
3. Főzés barátokkal
És végül a legfontosabb: az evés. Sajnos nem mondhatom, hogy élvezem az itteni menza kaját, ezért megtanultam jobban ellátni magamat. Habár az előző részletből már kiderült, hogy olykor egy kicsit kaotikus tudok lenni a konyhában, azért még mindig élvezek főzni. És ami a legfontosabb, hogy sok más ember vesz körül, aki szintén nem nagy menza-kaja fanatikus és ezért szívesen szerveznek főzős estéket velem.
Ami a legjobb ebben, hogy megoszthatom a magyar kulináris élményt másokkal, cserébe pedig én is megtapasztalhatom más országok ételeit. És minél több, annál jobb: sokszor végül már 15-20 fős főzőcskézést csinálunk, ami annyit jelent, hogy mivel a legtöbb ember hozzájárul, bőven jut étel mindenki számára.
Az első év nehéz volt: teljesen új hely, emberek, tanulás. De mind ezt elnézve, így is egy életre szóló élményt nyújtott. Nem véletlen, hogy már alig vártam hogy visszajöjjek. A második évemet szeretném egy pozitív attitűddel elkezdeni. A harmadik félévem nagy részét egyetemi jelentkezéssel, tanulással és persze a barátaimmal fogom tölteni, ugyanis kell az egyensúly. Hamarosan az itteni úszócsapat társvezetője leszek, a saját projekthetemet szervezem éppen Genovába, ahol szemetet fogunk szedni, illetve ami ugye a legfontosabb, a főzés sem maradhat el.
