A 2025/26-os tanévben 19 magyar ösztöndíjas tanul 13 különböző UWC-iskolában. Az alábbiakban négy diákunk rövid, képes beszámolóit olvashatjátok a közelmúltban átélt élményeikről.
Boros Endre (UWC Dilijan ’26)
Két rövid történetet szeretnék kiemelni az elmúlt időszakból, ami „klasszikus” UWC-élmények közé sorolható.
Az első szeptember elején történt. Az iskola szervezésében elmentünk kirándulni egy viszonylag hosszú, 18km-es távra. A túravezetőnk – mivelhogy jelzések és ösvény sem volt – egy tapasztalt hegymászó volt, aki megmászta az Everestet is. Tehát az ő vezetésében nekiindultunk az útnak, és hamar három csoportra szakadtunk, amik között a túravezető könnyűszerrel mozgott. Az idő szép volt, az örmény hegyek gyönyörűek, a társaság is nagyon jó volt, bár a felfelé kaptatás alatt nem feltétlenül elegyedünk rendkívül mély beszélgetésbe.
Amikor felértünk a csúcsra, a túravezetőnk aggódó tekintettel figyelte az akkor még szép kék eget. Arra kért minket, hogy igyekezzünk egy picit, mert nem tetszenek neki az akkor még ártalmatlannak tűnő felhők. A félelme beigazolódott, ugyanis kevesebb mint fél órán belül zavarba ejtően sötét felhők jelentek meg, amikből rövidesen elkezdett esni a jéggel kevert frissítő eső. Az ereszkedés további négy órája esőben történt, ami a kedvünket természetesen nem rontotta el, csak picit megáztunk.
A második élmény nemrég történt, amikor önkénteskedtem a helyi futónapon. (Dilijan településnévből minden esemény nevénél a „Dili” prefixumot illesztik az esemény elé, ami rendkívül mókássá teszi azokat: Dilirun, Diliwomen, Diliart…). Tehát, úgy találták célszerűnek a szervezők, hogy reggel 6 és 8 óra között teljesítsek szolgálatot. A felügyelő-szervező elismeréssel fordult felém, ugyanis nem hitte, hogy fel fogok kelni. A 4 fokos „hőségben” ketten álldogáltunk a sötétben, és vártuk a lelkes maraton futókat. Rövidesen beszélgetésbe elegyedtünk a doktori disszertációjáról, ami nem másról szólt, mint angol gyökerű szavak lexikológiájáról. Ezen rendkívül érdekfeszítő téma megvitatása alatt sikerrel eligazítottuk mind a hat futót, akik a maratonra vállalkoztak. Lassan felkelt a nap és letelt a kiszabott idő. Így visszatekintve talán ez volt életem legunalmasabbnak ígérkező hajnala, ami a legérdekesebb lett.
Gáspár Tilda (UWC Costa Rica ’27)
Augusztus 7-én érkeztem meg a Costa Ricai UWC-be, tehát hivatalosan már több mint két hónapja vagyok itt! Most fejeztem be a félévi vizsgáimat, így már egy nyolcad része az ittlétemből mögöttem van, ami hihetetlen! Rengeteg esemény történt azóta, hogy ideérkeztem. Több lehetőségünk is volt felfedezni a környéket, például Santa Ana-ban (a városrész, ahol az iskola található) kincskeresőt szerveztek, amit az én csapatom nyert meg. 😉
Elmentünk San Joséba is – a fővárosba, amely körülbelül húsz percre van a kampusztól – hogy többet megtudjunk az országról, ahol a következő két évet fogjuk tölteni. Megtanultunk egy helyi péksüteményt, empanadát készíteni egy nagyon kedves, autentikus kis étteremben.
A kampuszon is sok esemény van, például az „avatások”, amikor hivatalosan is egy regionális család tagjává válunk, vagy a tematikus hetek, amelyeket a világ különböző régiói szerint szerveznek, hogy jobban megismerjük egymás hagyományait és szokásait. Mégpedig vannak az „open mic” esték is, amikor a diákok megoszthatják a tehetségüket a többiekkel; és még rengeteg más program van. Sosem unatkozunk!
Gelencsér Bíborka (UWC Mostar ’27)
Lassan már két hónapja itt vagyok Mostarban és egyszerre érzem azt, hogy éppen megállt, vagy elrepült az idő, amit itt töltöttem. Még sosem voltam távol ilyen sokáig az otthonomtól és az egész élmény olyan, mint egy hullámvasút. Viszont hihetetlenül hálás vagyok minden pillanatért, amit itt tölthetek, és az összes emberért, akit megismerhettem. Máris annyi új dolgot tudtam meg, új ételt próbáltam, és új dolgokat csináltam.
Az Induction Week során kajakoztam sok-sok tüskés bokor mellett egy vadfolyóban, majd megmásztam egy csodás hegyet, melynek tetején elkezdett zuhogni az eső, ezért egy étteremben ragadva órákat beszélgettem az újdonsült barátaimmal. Most érkeztem vissza a Project Weekről, ahol Neumban voltam, a tengerparton. Amellett, hogy gyönyörű volt, felfedeztük a turisták nélküli, üres várost. Megfigyeltük a tengeri állatokat és a növényeket, és csináltunk tesztet a víz és a talaj minőségéről is.
Az iskolában is nagyon jól érzem magam. A kedvenc tantárgyam az antropológia és a rajz. Mindkettőt nagyon élvezem tanulni. A nyitott kampusznál jobbat el sem tudnék képzelni. Sokat megtudtam Mostarról és a történelméről. A suli mellett ez a város is sokszínű, több vallás és kultúra keveredik itt is. És persze ki nem hagynám a finomabbnál finomabb ételeket: minden héten eszek cevapit, kebabot, és a kedvenc pékségemet is gyakran meglátogatom. Ez egy palesztin pékség, ahol tradicionális palesztin édességeket, pékárukat és italokat lehet enni, és persze támogatni a tulajdonos családot, akik mindig mosolyogva fogadnak bennünket.
A társaság is kezd lassan kialakulni, bár biztos vagyok benne, hogy még változni fog. A Spirit Week során volt, amikor pizsamában mentem iskolába; a jam sessionök is részei az életnek itt, ahol bárki bármit előadhat; a balkán kulturális héten pedig körtáncoltam a helyi diákokkal. A kedvenc napom az UWC-nap volt, ahol a magyar népruhámban voltam és több magyar is megállított engem, hogy köszönjenek.
Már nagyon várom, mit tartogatnak a következő hónapok itt.
Süketes Miklós (UWC East Africa ‘27)
Az eddigi egyik legemlékezetesebb UWC-élményem az volt, amikor a North Pare-hegységben kirándultunk és sátoroztunk. Lenyűgöző két nap volt, nagyszerű társaság kíséretében. Az egyik kiemelkedő mozzanat természetesen a kilátás volt a csúcsról (2100 m), a másik pedig az, hogy amikor ereszkedtünk, egy köderdőn át vezetett az utunk. Egészen különleges volt élőben látni azt, amiről az ember addig csak könyvekben olvasott vagy filmen látott.
