Alumni-portrék, 1. rész

Számomra ez volt az első alkalom, hogy Nyugat-Európában hosszabb időt eltöltsek, és megismerjem az ottani embereket. De az érdeklődés kölcsönös volt, és mindenki hozzáadott valamit a közös élményhez, ami a sokszínű világ megismerése volt. Az az időszak, közvetlenül a rendszerváltás után, ráirányította a világ figyelmét a közép-kelet-európai régióra, és ez különösen érdekessé tette számomra az ott eltöltött két évet. Az iskolában az alapvető értékek a nyitottság, más kultúrák iránti érdeklődés, és azok elfogadása voltak. Nekem ez annyira természetesnek tűnik máig is, és ez volt az iskola alapítóinak is az alapvető célja: a tudás és elfogadás révén a béke megőrzése.

Ennek már közel harminc éve, de az emlékeim nem halványultak el. Azért sem, mert az UWC egy élő, aktív közösség: bárhova megyek a világon, volt UWC-s diákokba botlom, akik szeretnek egymással kapcsolatot tartani. És ami még fontosabb, szeretnek segíteni a diákok következő nemzedékeinek is. Jelenleg Brüsszelben élek, és szintén egy nemzetközi intézménynél, az Európai Bizottságnál dolgozom jogászként már húsz éve. Az ottani munkámban is visszaköszönnek a „nemzetközi elfogadás” elvei, amelyeket még az UWC-s középiskolai éveim alatt megtapasztaltam. Továbbra is tagja vagyok az UWC Magyarországi Egyesületének, és amivel tudom, segítem ezt a lelkes csapatot, amely más diákoknak is meg akarja teremteni a külföldön, nemzetközi környezetben szerzett érettségi élményét.

A második év elején az egyik gyakorló hajó kapitányának választottak, így felelősséget éreztem nemcsak mint mentős, hanem mint az új legénység fő oktatója. Ez volt az első alkalom, hogy egy kisebb csoport vezetése lett részben a feladatom. Természetesen ez csak a kezdet volt, munkám során diákok, doktoranduszok kutatómunkáját irányítottam és irányítom ma is, illetve kari vezetőként a munkatársak irányítása is napi tevékenységemmé vált. A mai feladatom természetesen összetettebb annál, mint amit a tengeri mentőszolgálat során megtapasztaltam, de a gyakorlat igazából ott kezdődött azzal a hat elsőssel az uszodában, a műhelyben és a motorcsónakban a tengeren.

A második lényeges UWC-s tapasztalat az együttélés, a tolerancia megtanulása volt. Az első évben angol, szudáni és nyugat-német szobatársam volt, a másodikban amerikai, angol és nigériai. Nagyon sokat tanultam a diáktársaktól, itt most nem a vallásra gondolok, mert azt magánügynek tartom, hanem a különböző kultúrákban kialakult életmódokra. Úgy gondolom, hogy ezen a téren a bentlakásos iskolai közösségben amit megtanultam, sokat segített a későbbiekben, amikor több évet töltöttem az Egyesült Államokban, vagy egy tanévet Japánban. Mindkét társadalomba könnyedén be tudtam illeszkedni, megértettem és elfogadtam az ottani hétköznapok világát. Ebből a mentalitásból ered az a meggyőződésem is, hogy tiszteletben kell tartani az eltérő véleményeket, amely egy vezető számára rendkívül fontos a konfliktushelyzetek sikeres kezelésénél.

Az UWC volt az első hely, ahol az LMBTQ-közösség tagjaként először lehettem nyíltan és természetesen az, aki vagyok, titkolózás és szégyen nélkül. Mert az UWC egy ilyen hely: segít kihozni önmagunkból a legjobbat.

Az UWC-s tapasztalataim, különösképpen az ott megismert menekült hátterű iskolatársak, elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy hittel és őszintén nyújthassak jogi segítséget menekülteknek. Afganisztán, Irak, Irán és sok más ország nekem hosszú ideje baráti arcokat juttat az eszembe, akikkel két évig együtt éltünk. Így tudom, hogy az értékeink között is sokkal kisebb a különbség, mint ahogyan azt a félelemkeltő narratívák láttatni szeretnék.

Az életem meghatározó része a magyar UWC-s közösség, a két olaszországi év, és azok az emberi kapcsolatok, amiken keresztül egy nyitott, elfogadó, a szűkebb és tágabb értelemben vett közösségeimért tenni akaró és képes ember lettem. Az UWC a legjobb dolog, ami történt velem, és remélem, hogy nagyon sok magyarországi diák is átélheti az UWC-élményt a jövőben!

^{[Fotó: Bielik István]}

Az AIESEC, a közgazdászhallgatók nemzetközi szervezete révén számos innovatív projektben vettem részt, ami a nyitottságról, az együttműködésről, más kultúrákkal való ismerkedésről és egy újfajta gazdasági és politikai szemlélet meghonosításáról szóltak. Ezek UWC-s értékek egytől-egyig.

Az egyetemet követően utam egyenesen ebbe az új gazdasági felépítménybe vezetett, ahol már kezdőként felelősségteljes és érdekes feladatokat bíztak rám nemzetközi vállalatoknál. Ezzel együtt úgy éreztem, az én utam másfelé vezet. Olyan területet kerestem, ahol nagyobb társadalmi szerepvállalással, a szolidaritás jegyében tudok tevékenykedni és tudásomat kamatoztatni. Visszatértem az iskolapadba, és elvégeztem a mesterképzést nemzetközi tanulmányok szakon a Columbia Egyetemen 2001-ben. New Yorkban minden adott volt, hogy globális színtérre lépjen az ember, így kerültem én is az ENSZ-hez gyakornoknak, és dolgoztam a Global Compact első szakaszában, amely mára a világ legjelentősebb vállalati fenntarthatósági kezdeményezésévé nőtte ki magát.

„Think global, act local” hívőként meggyőződésem volt, hogy helyi szinten, konkrét problémákon dolgozva lehet kézzelfogható változást elérni. A mikrohitelezés vált a szakterületemmé, így a háború sújtotta Szerbiába költöztem, hogy az ország első új alapokon álló mikrohitel bankjának felépítésén dolgozzak egy nemzetközi csapattal. A fő cél a romokban heverő szerb gazdaság újjáépítése volt mikro- és kisvállalkozások finanszírozásán keresztül. 

Ma már csaknem 20 éve a társadalmi vállalkozások fejlesztésével és finanszírozásával foglalkozom. Ezek olyan mikro- és kisvállalkozások, amelyek társadalmi és környezeti problémákra adnak innovatív megoldásokat üzleti modelljeiken keresztül. Ebben a szektorban találkozott számomra mindaz, amit a megelőző évtizedekben tanultam, csináltam és építettem. A gazdaság hajtóereje, az emberi találékonyság, tudás és tapasztalat, a kitartás, a társadalmi érzékenység, a humanitás és az egymás és a környezetünk iránt érzett felelősség. Szakértőként, szakpolitikai tanácsadóként, kutatóként és önkéntesként teszem hozzá a közös egészhez az én részemet, és magánemberként is igyekszem felelősen, a közösségért téve élni.