A koronavírus miatt egy újabb évfolyam végezte el úgy a UWC-t, hogy nem érettségizhettek (ami néhányaknak persze megkönnyebbülést jelentett). Elballagni viszont el kellett, így a májusi hírlevél a témája a ballagás, és a két UWC-s évre való visszatekintés. Idén az 1, 5, 10, 15, 20, 25, 30, és 35 évvel ezelőtt végzett tagjainkat kértük meg arra, hogy reflektáljanak a UWC-ben töltött két évre, valamint arra, hogy hogyan formálta a későbbi életútjukat ez az időszak, és hogyan kötődnek ma is a mozgalomhoz.
Ebben a cikkben a volt diákok legkedvesebb UWC-s emlékeiről olvashattok, illetve arról, hogy melyek azok a legfontosabb tapasztalatok és értékek, amelyre a két év során szert tettek. Ha arról szeretnétek olvasni, hogy mi történt a volt diákokkal a ballagás után, és milyen szerepet játszik a UWC a jelenlegi életükben, akkor olvassátok el a cikk második részét is: „…tovább, tovább!”
Abban a volt diákok mind egyetértettek, hogy egyetlen emléket kiemelni a két évből gyakorlatilag lehetetlen, és a tapasztalatok zöme sok éven át elkíséri az embert.
„Még sok év távlatából is élénken élnek bennem ezek a 17-18 éves korban összeszedett érzések és pillanatok.Talán úgy írhatnám le legjobban, hogy mindenre van egy (vagy sok) emlékem: örömre, bánatra, izgatottságra, izgalomra… Ezek között vannak olyanok is, melyeket ott és akkor a hihetetlenül gyorsan mozgó élet részének láttam, és csak utólag tudatosult bennem, hogy mennyire furcsa, vagy akár szürreális élmény is volt ez valójában. Egy példa talán, ami épp a napokban jutott eszembe, miközben egyik kisfiammal beszélgettem: mielőtt megérkeztem Kanadába, soha életemben nem voltam tengervízben, így persze ”természetes” volt, hogy búvárkodni álltam. Végül, mint tapasztalt másodéves búvár kaptam egy merülés során azt a feladatot, hogy egy ’technológiai demonstráció’ részeként készítsek pár vízalatti felvételt a helyi fókákról. Az csak utólag derült ki, hogy a technológia amit teszteltünk a ’Wi-Fi’ volt, és a vállalat, amely erre kért minket, az Apple. Mint később megtudtuk, élő adásban voltunk közvetítve egy mozgó hajóról az Apple fejlesztői konferenciájára, azt bizonyítandó, hogy mennyire megbízható ez a vezeték nélküli átviteli technológia. A többi, mint mondani szokták, történelem. Mosolygok, mikor ilyen kis furcsa emlékek eszembe jutnak, bár igazából ezek csak a ’kis színesek’. A valós tapasztalatok az emberi kapcsolatok, és azok leírásához talán egy könyv is kevés lenne.” Rozmer András (PC ‘01)
„Túl sok az emlék, amiből lehet választani, de talán amikor Ausztráliába mentünk színház field tripre és a legjobb barátnőmmel kettesben ott maradtunk egy kicsit tovább. Elmentünk koncertekre, múzeumokba, kirándultunk a Nemzeti parkokban (egy kis skinny dippingel megfűszerezve), illetve életem álma, hogy lovagolhassak a tengerparton is teljesült.” Holocsi Masa (UWCSEA ’20)
„A legkedvesebb emlékeim közé tartozik, amikor bárányok születésekor segédkeztünk (ami többnyire éjszaka történt, így teljesen legálisan tölthettük házon kívül az éjszakát… mármint a Gwynedd-házon kívül), a szénagyűjtés a tengerparton, illetve az, amikor fel lehetett ajánlani a hajunkat daganatos gyerekeknek, illetve ezzel az akcióval gyűjtöttünk pénzt szervezetük számára… naná, hogy kopasz voltam pár hétig! Az egyik legviccesebb emlékem pedig az, amikor cserediákokat fogadtunk Malajziából. A mezőn egy tehén éppen pisilt, amikor az egyikük felkiáltott, hogy „Tejet ad a tehén!” Mire a tanár: „Szaladj, tedd alá a vödröt!”” Jalkóczi Márton (AC ‘11)
„Még az első évemben viszonylag korán, úgy december környékén mentem a barátnőmmel egy másik házba. A rövid séta alatt mondta el, hogy egy barátnő barátnője bejutott a Harvardra, és azt megyünk megünnepelni. Mikor odaértünk, az egész folyosón egy talpalatnyi hely nem volt, szerintem az egész kollégium ott volt örülni a lánnyal. Hiába nem ismertem, olyan őszintén mindenki boldog volt! Akkor megtanultam, hogy igazán minden örömöt és boldogságot megosztottunk egymással a két év alatt, ami sokat segített a honvágyérzeten is. Az UWC után sikeresen bekerültem arra az egyetemre, ahová akkor menni akartam, szerintem 6 éves korom óta szerettem volna külföldön egyetemre menni. Annyira örülök még a mai napon is hogy az az álom sikeresen beteljesült. Sajnos a vírus miatt úgy kellett döntenem hogy félbehagyom az egyetemet, de amikor elkap a szomorúság szívesen gondolok vissza legfőképp a nyári iskolás élményekre. Mivel elég gyenge volt az angolom, lehetőséget kaptam előbb érkezni az UWC élményemhez, tanulni a nyelvet másik 20-30 diákkal. Volt, hogy Google fordítóval mutogatva magyaráztam, ami általában elég viccesen festett, de a legjobb heteket töltöttem el a barátaimmal, velük is lett a legszorosabb kapcsolatom. Több diákot el is hívtam karácsonykor, hogy töltse Magyarországon velünk az ünnepeket, másik iskolából is jött hozzánk diák. Sose felejtem el, ahogy Akari apukámmal, aki csak 3-4 szó angolt beszél, sajtos tallért süt, vagy amikor először találkozott szemtől szembe egy bocival, és megsimogatta.” Ungor Nikolett (Maastricht ‘20)
Ezek az emlékek persze azon kívül, hogy egy-egy összejövetelen például nagy sikerű anekdotává válhatnak, formálták a UWC-s diákok világnézetét is, és hozzájárultak a személyiségfejlődésükhöz. (Néha persze csak azzal a gondolattal, hogy „ha a Project Weekes túra alatt le tudtam szedni ötven piócát a lábamról, és nem kaptam pánikrohamot, akkor nincs az a vizsga, ami bestresszeljen.”)
„Az egyik dolog, amiért nagyon hálás vagyok a UWC-ben eltöltött időmért az, hogy mennyire motiváltak és támogattak minket abban, hogy kikerüljünk a komfortzónánkból, ezáltal is jobban megismerve önmagunkat. Ennek kapcsán egy élmény, amire szerintem mindig emlékezni fogok, az az volt, hogy az egyik projekt hét alkalmával elbuszoztunk Calais-ba, hogy ott a „Dzsungel” nevű hatalmas menekülttáborban önkénteskedjünk egy hetet. A koncepció jó volt, viszont a megvalósítás korántsem alakult zökkenőmentesen: a francia kormány pár héttel érkeztünk előtt lebontotta a tábor területének közel felét (benne a konyhával, ahol mi is dolgoztunk volna), valamint a büdzsénket is elszámoltuk, úgyhogy a mindennapi kiadásokra össz-vissz 2 eurónk maradt fejenként (ebből egyet minden nap buszra költöttünk). Ezáltal amellett, hogy a munka is más volt, mint amire számítottunk, maga a projekt is egy amolyan szociális kísérletbe fordult. Spoiler: ettünk rendesen minden nap. Az ebből, valamint a más, hasonló élményekből tanultaknak úgy gondolom, ma is nagy hatása van arra, hogyan tengetem napjaimat, miként dolgozok fel új tapasztalatokat.” Nádasi Tomi (RBC ‘16)
De mik azok a legfontosabb értékek és tapasztalatok, amelyekre a két év alatt szert tettek a volt diákok?
„A kitartás, a céljainkért való tenni akarás. Interkulturális értékek. Lojalitás felsőfokon.” Jalkóczi Márton (AC ‘11)
„Megtanultam tanulni: nyílt szemekkel nézni és járni a világot. Azóta is ezt teszem.” Rozmer András (PC ‘01)
„Az aktív, tevékeny, problémát kereső ember a mai világban is a legjobban keresett minden feladatra. Sok esetben sajnos a középiskolák utolsó éveiben a „kezelhetetlen” fiatalokból a társadalom kiöli ezt az energiát. A UWC ezzel szemben megmutatta, hogy az élet annyi, amennyi tevékenységet beleteszünk. Hogy mennyi mindent meg lehet élni, ha tényleg csináljuk, akarjuk, és persze szervezünk egy lelkes csapatot hozzá. Azóta is ilyen embereket próbálok magam köré szervezni, és azóta is azt tapasztalom, hogy ez a legnagyobb kihívás.
A sok egyéb impulzuson, barátokon, érzéseken, gondolatokon és persze a nyelvtudáson felül én úgy érzem, hogy a UWC-től az elején kaptam egy akkora lökést, ami azóta is tol előre, sok szempontból meghatározza a sikereimet. Valahogy ráállított egy pályára, ahonnan soha nem tudtam, de persze nem is akartam letérni. Megmutatta, hogy ha keresem a kihívásokat, azzal sokkal jobban tudok előre haladni, mintha hagyom, hogy a kihívások találjanak meg engem. Lehet, hogy ma már ezek az értékek könnyebben elérhetőek, de akkor ez nagyon különlegesnek számított.” Szilassi Zoltán (UWCUSA ‘91)
„Ha jó emberekkel vagy körülvéve, bármilyen akár tragikusnak is mondható helyzetben leszel, megtalálod a vicces és élvezhető részét.” Holocsi Masa (UWCSEA ’20)
„Három nagy kategóriát említenék – a ”számvetés” közben főleg ezek körül keringtek a gondolataim. Az első az, hogy mivel kint magam is átéltem ennek előnyös hatásait, nyelvtanárként megtanultam a diákjaimat élmény-alapú, interaktív tanítási módszereken keresztül tanítani. Ez így sokkal élvezetesebb mindenkinek; ráadásul tartósabb, hosszú távú tananyag-elsajátítást eredményez, mivel belső motivációból fakad.
A második nagy terület, ami eszembe jutott: kint a RCN UWC-ben csodálkoztam rá először a sokszínű emberi szexualitás összetettségére. Zárt „skatulyák” helyetti, inkább spektrum-szerű, idővel dinamikusan változni tudó jellegére. A kinti beszélgetéseim során értettem meg azt is, hogy mennyi szenvedéssel jár, amikor nem jöhet létre az önazonosság, mert külső-belső nyomás hatására valakinek születése óta el kell fojtania magában a valódi érdeklődését.
Végül, de nem utolsó sorban, olyan emberi sorsokra és kultúrákra kaptam rálátást személyes találkozások által, amilyeneket előtte csak fikcióban megjelenve vagy a hírekből ismertem. A campuson kívüli élményeim közül például az egyik legmeghatározóbb az afgán menekültekkel való találkozás volt: a mindig szomorúan kedves, vendégszerető és kecsesen táncoló asszonyokra emlékszem, akik a háborúban a férjüket, gyakran a családjukat is elveszítve próbáltak új életet kezdeni Norvégiában. Rajtuk kívül, a Flekke közeli Dubielzyk családdal való találkozás és barátság is formálta az eddigi életemet – szerintem a magyar alumniból azóta is többen tartjuk velük a kapcsolatot. A Dubielzyk házaspár két kis roma gyereket fogadott örökbe a Nyíregyházi Gyermekotthonból, és tudatosan keresték a kapcsolatot a kint lévő magyarokkal, hogy a gyerekeknek lehetőségük legyen visszatérni a gyökereikhez. (El is mentünk évekkel később együtt Nyíregyházára, megkeresni a korábbi gondozójukat és a vér szerinti szüleiket, de ez hosszú történet…)
A College területén a két legmélyebben megrázó elbeszélést a szobatársaimtól hallottam, akik mindketten a nemzeti SOS falvaikból kerültek a norvégiai UWC középiskolába. Egyikükről a szegénység miatt mondott le az édesanyja Indiában, és adta be önként egy gyermekotthonba; a másik iskolatársam pedig gyerekként végig kellett, hogy nézze, ahogyan egy bandaháborúban a szeme előtt lemészárolták a családját Vietnámban. Iszonyatos tragédiák, amelyeket mégis csak túléltek emberek, és mentek tovább, előre, kitartóan és derűsen, a vállukon cipelve a sorsukat.
Milyen következtetést vontam le mindezekből? Hogy vannak, akikkel felkavaróan igazságtalan az élet; nagyobb hátrányokkal indulnak, és több szenvedés jut osztályrészül, mint másoknak. És mégis, emlékszem például, ahogyan ezek a lányok nevettek, táncoltak és énekeltek, miközben meghitt pillanatokkal teli, minőségi időt töltöttünk együtt. Azóta egyébként mindkét lány / nő családot alapított, és úgy tűnik, jól vannak a világ másik felén… Feltételezhetően részben az SOS falvaknak és a UWC mozgalomnak, a támogatóiknak köszönhetően. Mit tanultam tehát ezen utóbbi pontban leírt tapasztalatok által? Együttérzést, elcsendesedést, el- és befogadást, kedvességet, összekapcsolódási képességet, rezilienciát és az anyagi/lelki segítségnyújtás értelmét. Összegezve egy dióhéjban, kulturális különbségekkel tűzdelt univerzális emberi értékeket.” Péterfai Eszti (RCN ‘01)
Érdekel, hogy hogyan formálta ez a két év a volt diákok további sorsát? Hiányolod egy szingapúri vagy olasz UWC-s diák visszaemlékezését? Ezekről a cikk második részében olvashatsz!