Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megkértük a „kerek” évfordulós (tehát az 5, 10, 15, 20, 25, 30, és 35 évvel ezelőtt elballagott) alumnit, hogy reflektáljanak az UWC-s éveikre és tapasztalataikra. Az alábbiakban három volt diákunk gondolatait olvashatjátok.
Kallóné Versits Tímea (Pearson College UWC, 2003–2005)
Melyik a legkedvesebb, legviccesebb vagy épp leghihetetlenebb emléked az UWC-s évekből?
Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a magyart választottam self-taught formában, így tehát magyarból is kellett érettségiznem. Ha arra gondolok, hogy Kanadában magyarul beszéltem egy diktafonhoz, egy kenyai származású tanár jelenlétében, aki utána meg is dicsért, hogy milyen folyékonynak hangzott a vizsga, mindig nevetnem kell. Ez az egyik legszürreálisabb dolog, ami valaha történt velem.
Mi az a legfontosabb érték vagy tapasztalat, amit az UWC-ben szereztél?
A kritikus gondolkodás fogalma, és az hogy máshogy is lehet tanulni, mint magolva. Máshogy is lehet élni, mint azok a minták, amiket otthonról hozunk. A világ sokkal nagyobb, mint amilyennek hisszük. De ez még a betárcsázós internet világa volt, a mai diákoknak ez már biztos nem orrbavágó felismerés:)
Hogyan formálta az eddigi életedet az UWC-s időszak?
Én az UWC-ben tanultam meg angolul, és a mai napig minden nap angolul beszélek a munkahelyemen. Sok álmomat, és vágyamat enélkül a tudás nélkül nem valósíthattam volna meg. Még a hobbimhoz is kellett, hogy a Youtube-ról angolul tanulhassak meg kötni.
Milyen módon van jelen az UWC-mozalom ma az életedben?
Húsz év nagyon sok idő, sok kapcsolat és emlék már megkopott. De vicces módon a férjem egyik ma is legnagyobb ügyfelét egy volt Red Cross Nordic-os diák hozta, akivel ő ma is napi kapcsolatban van.
Mit tanácsolnál az idén májusban végző diákoknak?
Erre nem tennék javaslatot, rettentően megváltozott a világ. A lényeg, hogy mindenki azt tegye, amire húsz év múlva visszagondolva is azt mondaná, hogy az adott információk birtokában ugyanazt a döntést hozná meg.
Simon Attila (UWC Adriatic, 2008–2010)
Egyik kedvenc történetem Duinoból, mely sokat elárul az UWC Adriatic közösség nyitottságáról és a vezetőség által is jól demonstrált egyenlő bánásmód és kedvesség értékeiről:
Egy vasárnap este a szudáni szobatársammal éppen az olasz házifeladatunkon dolgoztunk, amikor bekopogott szobánkba a kanadai Sally Howe, az igazgató felesége. A Palazzine nevű kollégiumban laktunk, melynek Sally és az igazgató, Peter Howe voltak a vezetői, egyéb tisztségeik mellett.
Sally a szokásos szobajárását végezte, mely folyamán megbizonyosodott róla, hogy mindenki itt van, jól van, van-e bármire szüksége. Én az előző héten jeleztem neki, hogy örülnénk egy fogasnak, amire a kabátot, pulóvert fel tudjuk akasztani. Emlékezett a kérésre és érdeklődött, hogy megkaptuk-e már. Mondtam, hogy még nem. Intézkedett. 10 perc múlva visszajött az igazgatóval együtt, akin kantáros munkásnadrág jelezte, hogy tettre kész. Egyik kezében kalapács és szög, másikban egy falra szerelhető fogas.
“Ez jó lesz? Bocsi, de nekünk csak ilyenünk van. Hova szerelhetem?” – kérdezte.
Nem hittem a szememnek, hiszen ahonnan én jöttem ott nem volt jellemző az, hogy a főnök szolgáljon ki bárkit is – inkább az ellenkezője. Megköszöntem, bólogattam és rámutattam egy pontra. Pár perc alatt már fel is szerelte a fogast.
“Köszönjük szépen! Reméljük nem okoztunk kellemetlenséget.” – köszöntem meg.
“Dehogy, mi majd veszünk magunknak másikat.” – válaszolt Peter.
Akkor értettem meg, hogy az UWCAD igazgatója és felesége vasárnap este nem elég, hogy azzal töltötte az idejét, hogy nekünk segítsen, de mindezt úgy tették, hogy a saját javaikat (ez esetben fogasukat) adták nekünk.
Ilyesfajta önfeláldozó vezetői kedvességet azelőtt és azóta sem tapasztaltam sehol.
Ungor Nikolett (UWC Maastricht, 2018–2020)
2020-ban végeztem Maastrichtban, egy olyan évben, amit valószínűleg egyikünk sem fog elfelejteni. A COVID-járvány alatt érettségizni és egyetemet kezdeni nemcsak technikai kihívásokat jelentett, hanem rengeteg bizonytalanságot és belső vívódást is hozott. Mégis, az UWCM közössége mindig biztos pont volt számomra, emberileg, lelkileg és gyakorlati szinten is. Kezdetben művészettörténetet tanultam a Maastrichti Egyetemen. A tárgy iránti szeretetem nem múlt el, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ami középiskolában még inspiráló és élvezetes volt, az egyetemen már nem adott ugyanannyit. Fél év után, és egy, azóta már a párommá vált személlyel való találkozást követően, elkezdtem egy új irányt keresni.
A következő időszakom Magyarország és Svédország közötti ingázással telt, miközben szakot váltottam, és átjelentkeztem a Berlini Egyetemre. Két év alatt, némi adminisztratív kihívással kiegészülve, elvégeztem a Business és IT szakot, kiberbiztonsági specializációval. Jelenleg ezen a területen próbálok elhelyezkedni, ami most különösen nehéznek tűnik, hiszen a munkaerőpiac zárt és kiszámíthatatlan. Ennek ellenére bízom benne, hogy az eddig elért eredményeim már most is stabil alapot jelentenek. A magyarországi UWC-közösséggel szoros a kapcsolatom. Több éve segítek a választási folyamatban, a szervezési munkákban is aktívan részt vettem, tagja voltam a mentorprogramnak, most pedig az adatbázis modernizálásában veszek részt. Svédországban is elkezdtem bekapcsolódni az önkéntes munkába, bár ott még formálódik a pontos szerepem.
A maastrichti éveim legkedvesebb emlékei egyértelműen a service programokhoz kötődnek. Egy évig segítettem a Kinderboerderij de Heeg nevű gyerekfarmon, ahol sok mentett állat élt. Az állatok gondozása mellett különösen közel került hozzám a lovak rehabilitációja, és sok időt töltöttem azzal is, hogy pónilovaglást vezessek a gyerekeknek. Emellett egy barátnőm service projektjébe is bekapcsolódtam, ahol eritreai családokat támogattunk, különösen a gyerekek tanulásában és továbbtanulásában. Ezek az alkalmak mélyen megérintettek és rengeteget adtak emberileg.
A legnagyobb tanulság, amit ezekből az évekből magammal viszek, hogy nem baj, ha nincs kőbe vésett terved. Egykor azt hittem, hogy az UWC után majd egy jól felépített és kiszámítható úton haladok tovább, de az élet másként alakult. Tele volt fordulatokkal, kihívásokkal és újratervezéssel. Ma már nem várom, hogy mindenre legyen kész válaszom, inkább csinálok ABCD terveket, hogy merre tudok tovább lépni. Ami viszont biztos, hogy szeretnék visszaadni valamit abból, amit én is kaptam. A saját közösségemet próbálom támogatni, tudatos döntéseket hozni, segíteni, ahol tudok. Nem lettem világmegváltó, pedig régen azt hittem, majd hatalmas dolgokat viszek véghez. Ma már tudom, hogy az apró, emberi tettek is számítanak. És néha ezek a legnagyobbak.
Szeretnéd a korábbi évek visszaemlékezéseit olvasni? Kattints a linkekre!
2021. első rész, második rész
2022. első rész, második rész
2023.
2024.