A vírus miatt egy újabb évfolyam végezte el úgy a UWC-t, hogy nem érettségizhettek (ami néhányaknak persze megkönnyebbülést jelentett). Elballagni viszont el kellett, így a májusi szám a témája a ballagás, és a két UWC-s évre való visszatekintés. Idén az 1, 5, 10, 15, 20, 25, 30, és 35 évvel ezelőtt végzett tagjainkat kértük meg arra, hogy reflektáljanak a UWC-ben töltött két évre, valamint arra, hogy hogyan formálta a későbbi életútjukat ez az időszak, és hogyan kötődnek ma is a mozgalomhoz.
Ebben a cikkben arról olvashattok, hogy mi történt a volt diákokkal a ballagás után, hogyan formálta őket a UWC-ben eltöltött két év, illetve, hogy hogyan kötődnek a mai napig a mozgalomhoz. A volt diákok legérdekesebb emlékeiről és legfontosabb UWC-s tapasztalataikról a cikk első része szól.
Az nem is kérdés, hogy a UWC-ben töltött két év gyökeresen megváltoztatja az embert: van, akinek a gondolkodása alakul át, van, akinek az egész életetútja, de általában mindkettő. De pontosan milyen hatással is volt egyesületi tagjaink későbbi életére ez a két év?
„A ‘UWC élmény’ az identitásom meghatározó része már húsz éve: kamaszként tartósan beépült a személyiségembe a norvégiai RCN-ben eltöltött két év során az ottani értékrend és megtapasztalások. Ráadásul hivatásos angoltanárként érdekességként elmondhatom, hogy még az angol nyelvhasználatomra is megváltoztathatatlanul rányomta a bélyegét – ami a visszajelzések alapján „nemzetközi píszí angol” dialektus, enyhén skandináv akcentussal, LOL.” Péterfai Eszti (RCN ‘01)
„A két UWCSEA-s év minden szempontból megváltoztatta az életemet. Soha nem gondoltam volna, hogy több, mint tíz évig külföldön fogok élni (arra egyáltalán nem számítottam, hogy az USA-ban is el tudok tölteni egy évtizedet). Azt sem gondoltam volna, hogy a UWC nem egy kétéves program, hanem egy életre szóló elkötelezettség: egy igazi életmód és mentalitás. A külföldi barátaim nagy része hasonlóan “alien” (az USA-ban ez a jogállásunk külföldi állampolgárként), és a mozgalomnak köszönhetően a világon mindenhol egyszerre idegennek és helyinek érzem magam.” Földesi Dalma (UWCSEA ‘11)
„A UWC az életem elején formálta azt nagyon, áttette egy teljesen új mederbe, ahol aztán ott ragadtam… Persze nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha… Az túl egyszerű válasz lenne, hogy ’91-ben Magyarországon egyetemet kezdeni elég jó angol nyelvtudással önmagában nagyon nagy előnynek számított. Akkoriban nagyon sokan szenvedtek a nyelvvel, az volt az a generáció, ahol az évfolyam egy negyede nem kapott diplomát, mert nem volt középfokú nyelvvizsgája. Ami számomra a legfontosabb, utólag már biztosra mondhatóan az életutamat teljesen átformáló hozadék, az a tevékeny életre nevelésből fakad.
Ezekben az iskolákban sok szempontból felnőttként kezelik a fiatalokat. Terhet, felelősséget tesznek rájuk és lehetőségeket, válaszutakat nyitnak előttük. Őszintén szólva én a UWC-s társaim között nem voltam a legtevékenyebb. Sokszor örültem, ha követni tudom az eseményeket, nem, hogy formáljam. De hazaérve az egyetemen ugyanezzel a hozzáállással kimagaslóan tevékenynek számítottam. Nagyon sok mindenben benne voltam, jó értelemben. Amikor igazán szükség volt arra, hogy az adott professzort megkeressem feladatért, nem hezitáltam. Persze ha a professzort megkérdezi egy cég, hogy kit tudna ajánlani munkatársul a frissen végző diákok közül, akkor nem biztos, hogy a szakmai kitűnő tanulókat fogja javasolni.” Szilassi Zoltán (UWCUSA ‘91)
„Az életutamat teljesen átszabta. Néha elmerengve gondolkodom azon, hogyan alakult volna az életem ha kis falumban maradok 1999-ben. Ez nem egy fekete/fehér szcenárió: annak az életnek is biztosan meglett volna az öröme és a szépsége.Talán létezik egy alternatív univerzum, ahol úgy alakult. Így viszont világot láttam, földrajzilag, emberileg, lelkileg, és ezért igencsak hálás vagyok.” Rozmer András (PC ‘01)
„Büszke vagyok arra, hogy az UWC alapító iskolájában, a walesi Atlantic College-ben szereztem meg az IB-t. Az itt töltött két év jellem- és szemléletformáló hatása nemcsak az eddigi életutam értékeit jelölte ki, hanem—ez szilárd meggyőződésem—egész életemben elkísér.
A UWC után kaptam egy ösztöndíjat, hogy a tanulmányaimat Kanadában folytassam, ahol az első közösség, amelynek a tagja lettem, az egyetemi UWC-közösség volt. Az első emberek, akikkel szóba elegyedtem, mind volt UWC-s diákok voltak, egyikük, Vass Lőrinc, már a reptéren fogadott. Az egyetemi évek alatt segítettem menekült diákoknak, és önkénteskedtem egy non-profit szervezetnél a társadalmi igazságosság kurzus keretében. A walesi AC-s évek alatt részt vettem a Malajzia nyári projektben. Egyetemistaként is visszatértem Malajziába, mint cserediák.” Jalkóczi Márton (AC ‘11)
„Az biztos, hogy egy lifechanging experience volt. Előtte sosem gondoltam volna, hogy az USA-ban fogok tanulni, vagy hogy ötletem sem lesz milyen pálya lenne számomra a legmegfelelőbb. De azt hiszem, ez egy jó dolog. Örülök, hogy megkérdőjeleztem és néha el is hagytam a 11 évesen eldöntött céljaimat. Néha mindenkinek szüksége van rá, hogy egy kicsit elveszett legyen. Ami talán még ide tartozik, az a képesség, hogy bárhol tudok egy kicsi otthont építeni magamnak. Tudom, hogy bárhová megyek, bármilyen kontinensre és emberek közé, meg fogom tudni találni az utamat.” Holocsi Masa (UWCSEA ’20)
A UWC-s oktatás két év, és bár ez a két év meghatározó az ember életében, azért hamar véget ér. Azonban a mozgalom nem csak az iskolás életből áll, mint ahogyan arra a volt diákok is reflektálnak: a ballagás után is megmarad az iskolai barátságok egy része, újabb UWC-s barátságok is kötődnek akár évekkel a ballagás után egy másik földrészen… és természetesen itt van a magyar UWC közösség is, amely annak idején Egyesület Világ Kollégiumok Magyarországi Egyesülete néven alakult meg! (De szerencsére mindenki Evimének hívta.)
„A magyar Evime egyesület a kiválasztásom óta szintén „mindig is” az életem része volt; pár éves kihagyásokkal ugyan, de rendre visszatérek, főleg a Válogatásba. Nagy hatással voltak és vannak rám a magyarországi UWC alumni diákok és családtagjaik, akiket az Egyesületen keresztül megismertem, mert ilyen nyitott, felelős gondolkodású, szociálisan érzékeny, kiemelkedő „személyiségeket” valahogy nehezen találok más közösségekben. Budapesten élek egyébként.
Korábban Elnökségi tagként is tevékenykedtem, továbbá egy nyári Short Course-on kísérőként Dániában. Ami pedig számomra a legemlékezetesebb: az utóbbi években kirándulásokat, kajakozásokat, társasjátékozást is szerveztünk az egyesületi tagoknak, jellemzően Budapest vonzáskörzetében, és jellemzően Gosztonyi Balázs barátommal.
Ami miatt végtelenül hálás vagyok az egész „UWC élménynek”, és a jelenlegi életemben is erőteljesen megjelenik, azok az általa létrejött barátságok, ismeretségek, mély emberi kapcsolódások. Azonban számomra valamelyest meglepő módon – hiszen kamaszként máshogy képzeltem el a jövőmet – nem elsősorban külföldről, hanem a magyar Egyesületből került ki például az a két UWC alumnus is, akiket külön-külön a 20-as, majd pedig a 30-as éveim legmeghatározóbb barátságai közé sorolok.
A külföldön töltött évek után nehezen találtam magamra itthon, mert gyakorta azt éreztem, hogy a magyar honfitársaim nagy része nem érti annyira a gondolkodásomat és az értékrendemet, és én is nehezebben tudok azonosulni velük, kapcsolódni hozzájuk. Valószínűleg ezért a helyi Evime közösség nyújtotta barátságokban tudtam „megérkezni”, hasonszőrű emberek között.
Mindazonáltal a volt osztálytársaimmal, Norvégiában megismert barátaimmal is tartjuk azért a kapcsolatot; átlagosan kb. kétévente látogat itt meg közülük valaki Magyarországon, vagy én őt külföldön az otthonában. Eddig Európában és Amerikában valósultak meg ilyen találkozások, Ázsiába és Ausztráliába még nem jutottam el, de tervben van.” Péterfai Eszti (RCN ‘01)
„Van egy baráti köröm, akikkel napi kapcsolatban vagyok. Valójában szinte család vagyunk (egymás támogatói, gyermekek keresztszülei, esküvői tanúk, stb.) Ez egy különleges kapcsolat, amit nehéz is néha másoknak elmagyarázni.” Rozmer András (PC ‘01)
„Barátaim vannak a világ minden táján. Az egyik leghihetetlenebb UWC-s emlékem, ami kb. két évvel a végzés után történt, az az, hogy egyszer teljesen véletlenül belebotlottam a mozgólépcsőn a szobatársamba… Hong Kongban!
Hiszem, hogy—ha apró lépésekkel is—az UWC szellemiségét képviselő diákok és volt diákok képesek a világot megváltoztatni. A szociális érzékenység és a közösség jobbá tétele mindig fontos volt számomra. Észak-Kanadában nagyon sok a társadalmi probléma, függőség, elszigeteltség, mentális sérülés. Jelenleg Whitehorse-ban, Yukon megyében dolgozom, ahol 6-7 magyarországnyi területen negyvenezer ember él, nagy részük az őslakosság tagja. A Whitehorse Emergency Shelter és Housing First building lakóinak életét próbálom pozitív irányba terelni. Olyan emberek, akik a mentális problémáik és szerhasználatuk miatt képtelenek egyedül lakóhelyet fenntartani. Időnként segítek egy rehabilitációs programban is, a helyi börtönben.” Jalkóczi Márton (AC ‘11)
„Bárhová megyek, mindenhol vár egy új UWC-s családtag. Az elmúlt évtized majdnem minden évében UWC-s lakótársaim voltak (legalább tiz különböző országból), és Amerikában minden egyetemi szakon UWC-s alumokkal találkoztam. Ez egy igazi nemzetközi család, amire mindenhol, mindig számíthatsz, bízhatsz benne, és aminek a tagjai rád is számíthatnak, benned is bízhatnak. Ezt a családot a nyitottság, a kölcsönös tisztelet, és a közös értékek tartják össze.” Földesi Dalma (UWCSEA ‘11)
„Mostanában elég aktív tagja vagyok az egyesületnek, de sokáig ez nem így volt. Kb. 5 éve csatlakoztam vissza jó pár kihagyott év után. Akkor talált meg egy testhezálló feladat, kihívás, amiben úgy éreztem, talán sikert tudok hozni az egyesület számára. A válogatásokat mindig nagyon élveztem, de már rájöttem arra, hogy túl jónak látok mindenkit. Legszívesebben mindenkit ösztöndíjhoz juttatnék. Nekem minden fiatal kimagaslóan tehetséges, ügyes, egyéni, és érdekes. Mindig csodálom, hogy a válogatók milyen apróságokat meglátnak bennük, milyen precízen meg tudják különböztetni a személyiségeket, jellemzőket. Nekem ez soha nem ment, ezért jobb, ha ebben tevékenyen nem veszek részt. De ha én tényleg minden pályázó fiatalt ki szeretnék juttatni UWC-be, azért biztosan nekem is tennem kell valamit.
Az életben egyszer mindenki salesmanné válik, valamit megpróbál „eladni” valakinek. Hát van itt egy „termék”, a UWC Magyarország remek kiválasztó és kiválasztást szervező csapata, az általuk kiválasztott remek pályázók és persze a UWC mozgalom, aki befogadja Őket. Tényleg kimagasló érték mindegyik önmagában. Már csak egy kis pénzt kellene szerezni, hogy ez működjön, vagyis el kell adni a „terméket”. Mivel privátban is már jó pár éve tulajdonképpen értékesítéssel, ráadásul nagyon drága, nagyon speciális dolgok értékesítésével foglalkozom, ez akár testhezálló is lehet.
Szóval most megpróbálom ezt a csapatot „eladni”: a szülőknek, akik nehezen látják át, hogy mit nyert a gyermekük, ha mégis milliókat kellene fizessenek a tanulmányokért, a volt magyar UWC diákoknak, akik már átélhették a UWC élményt valaki finanszírozása által, és külső potenciális segítőknek, akik látnak fantáziát ebben az ügyben. Nem könnyű feladat, de valami azért elindult. Így most egy ezzel testhezálló kihívással élem a UWC-s napjaimat. Nagyon örülök, hogy vissza tudtam csatlakozni tevékenyen ehhez a remek csapathoz. Remélem, még sokáig és aktívan szerepet fog játszani a UWC, azon belül is a UWC Magyarország az életemben.” Szilassi Zoltán (UWCUSA ‘91)
Végül, de nem utolsósorban pedig Szekeres Zsolt (AD ‘11, az Egyesület elnöke 2017-21) reflektálását olvashatjátok arról, hogy hogyan élte meg a válogatást, a UWC-s éveket, és hogy milyen szerepet játszik az életében a mozgalom. (Spoiler: nem csak elnökit!)
„A két UWC-s évem a mai napig elképesztően meghatározó szerepet játszik az életemben. Kétszer is jelentkeztem, először 2008-ban, amikor még az interjúra sem hívtak be. Ezt egy hatalmas pofonként éltem meg, és 2009-ben, amikor másodszorra jelentkeztem, ennek hatására is már egy sokkal reflektáltabb és kevéssé nagyképű tini voltam. Csillebérc egy csodálatos élmény volt, ahonnan azzal a gondolattal mentem haza, hogy ha nem is választanak ki, már megérte.
Aztán pár nappal később és rajz fakton ültem és a kecskeméti református templom tornyát rajzoltam, mikor hívott anyukám, hogy megérkezett a levél. Élőben bontotta ki, és kiabálta a telefonba, hogy Úristen, sikerült! Úgy lesokkolódtam, hogy elkezdtem remegni, nem tudtam tovább rajzolni, ezért felálltam, és simán otthagytam az órát, miközben a tanárnak csak annyit mondtam: mindegy, jövőre már úgysem ide fogok járni! Persze pár héttel később elkészült a rajz is, ami talán a mai napig díszíti annak az iskolának a falát, ahová soha nem szerettem járni.
Nagyon nehéz megfogni egy dolgot, ami kiemelkedik a két UWC-s évemből. Sokat kérdeztek pedig erről az elmúlt években, amikor a válogatást, utána pedig az egyesületet is vezettem. A legjobban talán úgy tudom összefoglalni, hogy egy olyan hozzáállást adott a világhoz, amivel nem izgatom magam feleslegesen dolgokon. Természetesnek veszem a sokszínűséget, és tudom, hogy érték, nem pedig gyengeség. Tapasztalatból tudom, hogy az egyéni és kollektív szabadság képes csak jó közösséget teremteni. Lehetőségem volt kinyílni és megélni magamat, mentesen azoktól az intézményesült homofób korlátoktól, amik Magyarországon visszafogtak. Megéreztem és elkezdtem elhinni, hogy magamat nem kell, nem szabad szégyellnem, mert nincs miért.
A barátságok, amiket Duinóban kötöttem, a mai napig nagyon sokat jelentenek nekem, páran még mindig a legközelebbi barátaim azok közül, akiket ott és akkor ismertem meg. Duino után Bangkokban önkénteskedtem, majd hazatérve jogász lettem, és egy nehéz pályán dolgozom. Az emberi jogokba vetett hitem és az a munkamorál, amivel tudok küzdeni azokért, akik a Magyar Helsinki Bizottság segítségét kérik, nagyban a UWC-ből ered. Amiért ma a munkámmal küzdök, annak létjogosultságát és működőképességét ott megéltem.
2012 óta veszek részt aktívan az egyesület munkájában, és az elnökségem utolsó hónapjában kicsit különös is visszagondolni erre az elmúlt 9 évre. Nagyon érdekes és felemelő volt sok száz tehetséges és motivált diákkal találkozni az elmúlt évek válogatásain és nyílt napjain, akikben sokszor megláttam azt, aki én is voltam 16-17 évesen. Remélem, hogy az ösztöndíjasainknak is annyit tudott adni a UWC, mint nekem, és hogy közülük sokan visszatérnek az egyesülethez, hogy még nagyon sokáig működhessen a magyar nemzeti bizottság.
2011 óta voltam párszor Duinóban, és mindig olyan érzés, mintha hazamennék. A falu olyan sokat nem változott, bár tavaly nyáron, mikor a barátaimmal egy roadtrip alkalmával arra mentünk, szíven ütött, hogy már nem Fausta a Mickey’s tulajdonosa. De a Mickey’s még működik, és ez a fontos. 🙂 Sok, vidám és még vidámabb estét töltöttünk ott el, mint amikor hajnali kettőkor kétségbeesetten hívtam a tutoromat, Viviana Pace-t, miután Palában rajtakapott a teacher on duty, hogy vidáman vedelem a vodkát az iskola területén. Szerencsére nem kapott levelet a national committee, mert egy éppen kibontakozó diáklázadás elterelte a figyelmet erről a (nem is olyan kicsi) szabályszegésről.
Amikor a barátaimnak megmutattam a Rilke sétányt, elmeséltem, milyen gyakran jártam ide ki futni, vagy a sziklák tetején merengeni bármiről bárkivel. A kilátás még mindig megunhatatlan, csak úgy, mint a Portóban a sziklákon sörözni, Al Castelben kávézni (bár már nem latte macchiatót iszom), a menza teraszán lábat lóbálni és Fore lawnon a feküdni és élvezni, ahogy süt a nap, és jó emberek vesznek körül.” Szekeres Zsolt (AD ‘11)
Szeretnél többet olvasni a volt diákok UWC-s emlékeiről? Szívesen olvasnád egy öt évvel ezelőtt végzett diák reflektálását is? Kattints a cikk első részére!