Diák élménybeszámolók, 2022 őszi félév

Az oktatás teljesen más, mint otthon, és ami a legjobban tetszik benne az az, hogy kémián és bioszon is rengeteget kísérletezünk, saját magunk sajátíthatjuk el, amit tanultunk. Rengeteg projektben volt és van lehetőségem részt venni, például én vagyok mind az iskola, mind a bentlakásos diákok évkönyvének a fotósa, és részt veszek a TEDx szervezésében is. Amit viszont meglepőnek találtam a UWCSEA-val kapcsolatban az az, hogy nem csak a 3 000 tanuló között, de még az itt lakó diákok között is kevesen vagyunk ösztöndíjasok. Ez eleinte kissé furcsán érintett, de mostanra nagyon összekovácsolódtunk, mindig van valaki, akivel egy jót tudok beszélgetni. Talán épp ez a kedvencem az egészben: mindenki motivált, mindenki nyitott, és összességében nagyon vigyázunk és odafigyelünk egymásra. 

Az elmúlt fél évben lehetőségem volt Szingapúr minden oldalát megismerni – ami persze nem nehéz, hiszen elég apró ország, de ennek persze rengeteg előnye is van, hiszen ennek köszönhetően sok más helyre is eljutottam. Annyi biztos, hogy ez életem eddigi legizgalmasabb időszaka. Rengeteg életre szóló élménnyel gazdagodtam, amiért végtelenül hálás vagyok.

Amihez itt hozzászoktam, az a módszeres tanulás és a technológia használata a tantermekben. Magyarországon mindent kézzel jegyzeteltem, és megszoktam a 45 perces tanórákat. A UWC ISAK-nál minden másképp működik. A tanórák itt majdnem másfél óra hosszúak, és projekt alapúak. A tanórai idő nagy részét a témák megvitatásával, elemzésével, feladatok elvégzésével vagy kutatások elvégzésével töltjük. Ez számomra először nagyon furcsa volt, de miután megszoktam, kezdtem igazán élvezni ezt megközelítést, és úgy érzem, hogy azok a készségek, amelyeket ebből tanulok, sokkal jobban felkészítenek az életre a középiskola után, mint a magyar rendszer.

Bár a campuson eltöltött idő teszi ki az életem nagy részét, utazni is szoktam. Az UWC tanulásának fontos részei a projekthetek és az ünnepek, amelyek során lehetőségem nyílt Japánt körbebarangolni a barátaimmal, és szerezni néhány értékes emléket és élményt. Nem túlzás, hogy mély nyomot hagytak bennem ezek az UWC-s utak. Arra is sok lehetőségem van az ISAK-ban, hogy részt vegyek olyan tevékenységekben, amelyek lehetővé teszik az országok közti utazást – például a fenntarthatósági klubunk nemrég Abu Dhabiba utazott, hogy egy fenntarthatósági díjat vegyen át, és a MUN [Model UN] klubunk dolgozik azon, hogy részt vegyen nemzetközi MUN versenyeken világszerte. Nagyon hálás vagyok ezekért a utazási lehetőségekért, és remélem, hogy tavasszal bejárok néhány más ázsiai országot is.

Természetesen néha hiányzik az otthonom, de az itt szerzett pozitív élményeim feledtetik velem a honvágyamat. Az UWC ISAK campusán a kezdetektől fogva otthon éreztem magam. A kapcsolatok, amelyeket építek, és az emlékek, amelyeket formálok, biztosan egy életre szólnak, és örülök, hogy itt lehetek – az alkalmankénti Dörmi vagy túró rudi utáni sóvárgás ellenére is 🙂

Egy másik érdekes élményem pedig a már említett Diwali Break volt, ami az egyik legnagyobb indiai ünnep és körülbelül úgy kell elképzelni, mint a karácsonyt és az újévet összevonva. A barátaimmal az egyik közeli városban töltöttük ezt a hetet, rengeteg tűzijátékkal, csillagszórókkal, mindenhol gyönyörű kivilágítással (mivel a Diwali a fény ünnepe), diyákkal (ami egy speciális lámpaszerűség, amibe olajat kell önteni és később meggyújtani egy éghető fonallal, ami az olajba van helyezve) és persze rengeteg emberrel az utcákon. 

A téli szünetet otthon töltöttem és ennek köszönhetően újra feltöltődtem és pozitívan kezdtem hozzá az utolsó félévemhez. Mostanában a legjobban a CAS tevékenységeim foglalnak le, nagyon szeretek jógázni, amit egy aranyos jóga tanártól tanulunk minden héten és koordinálok egy művészeti csoportot is, ami egyre jobban és jobban kibővül és mára már minden héten körülbelül 20 emberrel találkozunk hetente, hogy beszélgessünk, zenét hallgassunk, levezessük a stresszt és jól érezzük magunkat, miközben alkotunk. Emellett én vagyok az egyik fő rendezője az éves Theater Season-nek is, szóval bőven van mit csinálnom minden nap. Ezen kívül a gap year-re is készülődök és próbálok lehetőségeket találni a MUWCI utáni évemre az egyetem előtt. 

Túl gyorsan eltelt ez a két év és már most tudom, mennyire fog hiányozni India és a suli, ezért próbálom a legjobban kihasználni az időm az emberekkel, akiket itt annyira megszerettem és az országgal, ami mindig a szívemben lesz.

A természetes önállósodás tekintetében sosem akartam kollégiumban lakni, de nem tagadom, nem egy kényelmetlen dolog. Az én szobámban hárman vagyunk, ami egy teljesen tökéletes létszám akkor is, ha az ember egyedül akar lenni, és akkor is, ha nem. Nem mindenki olyan szerencsés ugyan, mint mi hárman, akik ennyire jól együtt tudunk működni, de azt nagyon megtanulja az ember, hogy a szabad és őszinte kommunikáció vezet csak olyan eredményre, ami egyszerre mindenkinek jó. Minden korombélinek el kellene töltenie pár évet kollégiumban, hogy megtanulhasson egy pár együttélési alapelvet, mert itt is látom/hallom, egyeseknek mennyire nehezen megy ez. Ami pedig engem illet, Argentínával és Tanzániával vagyok összezárva nap, mint nap, és olyan jól működünk, mint három tojás, egybesütve, sózva, de külön tálalva.

A CAS-foglalkozások pedig olyan sportlehetőségeket kínáltak számomra, amikre otthon szintén nem lett volna lehetőségem: kenuzás és hegymászás. Az outrigger kenuzás által csapatmunkában részesülhetek, míg a hegymászás segít kapcsolatban tartani a helyi vadvilággal és a természeti kincsekkel. 

Az iskolám egyik legfontosabb vonása az elhelyezkedése. A Pearson College egy órára van a legközelebbi várostól, és amerre lát az ember, mindenütt csak a természet van – az öböl és az erdő. Annak ellenére, hogy kissé hiányzik a tempós Debreceni élet, a nagyváros, a boltok, és a barátaim, felfrissítőnek tartom, hogy bármikor gyönyörködhetek a környék festményszerű szépségében. 

Habár ez a gyönyör nem mindig jelent nyugalmat. Ez a hely legalább olyan elfoglalt és pörgős mint bármelyik nagyvárosi diák élete. Ehhez még mindig igyekszem hozzászokni – az IB, a közösségi élet és az iskolai programok gazdagsága eszméletlen, és néha nyomasztó, de nem nehéz élvezni. Néha olyan érzésem van, mintha egy nap 48 órából állna. 

Az iskola közösségi élete hihetetlenül színes, tele rengeteg regionális ünnepséggel, főzésekkel, előadásokkal és tanulmányi csoportokkal. Az elmúlt egy félévben megismertem számtalan nézőpontot és véleményt többféle országokból származó diákoktól. Minden ilyen beszélgetés olyan érzés, mintha betekintést nyernék hétköznapi jelenetekbe a világ több pontjáról. Számomra ez a legértékesebb ajándék, amit a Pearson College közösségétől kaptam.

Akárcsak annak a hatalmas zeneiségnek, ami az egész sulinkat átjárja. Rengetegen játszanak hangszeren (a diákok és a tanárok között is), ráadásul egy zeneiskolával is együttműködésben van az iskola, így három zeneteremmel is rendelkezünk, amik zongorákkal és gitárokkal vannak felszerelve. Ennek hála nemcsak a zongorázást tudtam folytatni, hanem elkezdtem gitározni is, ami elképesztő feltöltődést nyújt a hétköznapok során.

Emellett az örök legjobb dolog Duinóban számomra nem más, mint a tenger. Imádom, hogy egyszerűen csak lesétálhatok a kikötőbe egy szép, napos délutánon, és gyönyörködhetek a látványban. Sokszor szoktam a tenger partján tanulni, mert nagyon jó hatással van rám a vízből áradó nyugalom és igencsak motiváló is. Remélem ez a későbbi, stresszesebb időszakra is megmarad majd.

Otthonról nem meglepően a családom és barátaim hiányoznak, de amit még megemlítenék, azok a magyar ételek. Soha nem gondoltam volna, hogy a magyar ételek, fűszerek ennyire tudnának hiányozni. A téli szünetben szerencsére haza tudtam menni, és anyukámnak konkrétan listaszerűen felsoroltam, hogy miket főzzön, amíg otthon vagyok. (Természetesen segítettem benne, vagy épp én főztem meg.)

Mindent összesítve, nagyon jól érzem magam, élvezem a tanulást, a tanórákat és a mindennapokat. Egyik nap sem unalmas, mindig történik valami új. Persze sok a tananyag, a határidő, és sokat kell tanulni, de emellett minden héten nagyon sokféle egyéb programunk is van.

Amit nem képzeltem a kiutazás előtt, de kellemes meglepetés volt a számomra, az az őszinteség a diákok és az iskola részéről. Ha felmerül valami probléma akkor mindenki készen áll róla nyíltan beszélni vagy megfogalmazni kritikát még akkor is, ha az kellemetlen téma. Az iskola is rugalmasabb, mint amire számítottam, ami számomra meglepő, hiszen mégiscsak egy oktatási intézményről van szó. Nagyon jól esik azonban, hogy a diákok hangja számít. 

Az elvárásaimhoz képest egész könnyűen megszoktam az új körülményeket: az iskola mindent megtesz azért, hogy a diákok komfortosan érezzék magukat. Talán a legnehezebb dolog amit még nem tudtam megszokni, az a kinti menza, de szerintem ezt sok iskolatársam elmondhatja magáról 🙂 

Ahogy azt a kinti szobám fala is jól bizonyítja (tele kutyás és cicás képekkel), nagyon hiányoznak a kisállataim itthon. Néha nehéz elfogadni, hogy egy nehéz nap után nem szalad oda hozzám a kutyám, amikor hazaérek, vagy nem dorombolnak a cicáim. De ezt valamennyire ellensúlyozza az, hogy itt is bőség van az állatokból a tanárok kutyáitól kezdve az alpakákig. 🙂