Hírek & téli események, 2022. november

Október 6.-án egy 44 fős diákokból és tanárokból álló csoporttal indultunk el az UWC East Africa-ból a hatnapos túrára, hogy megmásszuk Afrika legmagasabb hegyét, a Kilimandzsárót. A kíséretünk körülbelül 30 porterből és 20 guideból állt – az előbbiek  a vizet és az ennivalót vitték fel nekünk a hegyre, míg az utóbbiak végigkísértek minket a csúcsig – a túra sikerét biztosítva.

Első nap a Marangu-kaputól indultunk el és kezdtünk el túrázni felfelé a zöld esőerdőn át. A környezet gyönyörű volt, az ösvény mellett a hegyről lefolyó víz tavakat és vízeséseket alakított ki, és az egész erdő élettel telinek tűnt. Körülbelül 5 óra gyaloglás után, kora délután elértük az első szálláshelyet, a Mandara-házakat (2720 m). Délután tettünk egy kisebb túrát felfelé egy vulkáni kráterhez amit már benőtt a természet, majd vissza az alaptáborba, hogy ezzel is segítsük az akklimatizálódást.

Második nap az erdőből kiérve, az alpesi sivatagon keresztül túráztunk fel a második alaptáborig, a Horombo-házakig (3720 m). A túra fizikálisan kimerítő volt, mert annak ellenére hogy tűzött a nap és a bokrokká fogyó növényzet nem biztosított semmi árnyékot sem az úton, a szél is erősen fújt, így egyszerre volt hideg és égetően forró minden. Ez a túra több mint 6 órát vett igénybe, mivel a majdnem 1000 méteres szintkülönbséget kellett megtennünk a 3700 méter tengerszint feletti magasság eléréséhez. A nagy szintkülönbség-változás miatt az egész túra alatt elképesztő lassan kellett felfelé haladunk, hogy a testünk hozzászokjon az oxigénhiányhoz a magasban. A Horombo-házaknál már bőven a felhők felett jártunk. Itt a hőmérséklet már jelentősen lehűlt, naplemente után sínadrágban és télikabátban vacogtunk a hálózsákokban összebújva a barátaimmal, olyan hideg volt az éjszaka.

A következő napot ugyanazon a tengerszint feletti magasságon töltöttük, csak egy rövid, négyórás túrát tettünk felfelé a Zebra-sziklákhoz majd vissza a táborba, hogy a testünk szokja az oxigénhiányt. Ezen a tengerszint feletti magasságon néhányan már éreztük az oxigénhiány tüneteit, a fejfájást, emésztési problémákat, hányingert, és mindenféle furcsa tünetegyüttest. Ez ellen csak annyit tudtunk tenni, hogy naponta több mint 4 liter vizet ittunk és próbáltunk rendesen enni és aludni, amennyire a hidegtől tudtunk.

Az ötödik nap jelentette a legnagyobb kihívást. Körülbelül hat óra túrázás után, délután értünk el a Kibo-házakig (4720 m), egyszerre forró és hűvös szeles sivatagon át menetelve felfelé. Körülbelül két órát aludtunk vacsoráig, majd még két órát tudtunk pihenni, mielőtt felkészültünk az éjszakai túrára. A tábor körülbelül 4700 méter magasan helyezkedett el, és a kimerültséget csak fokozták az oxigénhiány miatt érzett tünetek, a fejfájás, hányinger, étvágytalanság és az általános, számomra betegségre emlékeztető furcsa közérzet.

Este 11-kor kezdtünk el készülődni, hogy felmásszunk a csúcsra. Végül éjfélkor indultunk el, két csoportra osztva, a túravezetőkkel körülvéve akik végig támogattak minket. Teljesen sötétben gyalogoltunk úgy hat-hét órán át, csak a hold, és a csillagok világítottak. Csak a saját zseblámpám fényére koncentráltam, és arra, hogy úgy lépjek, ahogy a guide-ok tanították: a lábamat kitámasztva hogy ne csússzak vissza az apró kavicsos, meredek hegyoldalban. Itt már senki sem beszélt, mindenki némán gyalogolt, mivel kimerítő lett volna a beszéd az oxigénhiány és a hideg miatt. Ez a csönd számomra elképesztő mentális nehézséget okozott. Azt éreztem, hogy a saját gondolataim közé vagyok zárva órákon át a sötétben, amelyet csak fokozott a fizikális kimerültség, a hasogató fejfájás és hányinger.

Napfelkelte körül értük el a kulcsfontosságú Gilman Pointot (5756 m), amivel a túra legnehezebb részét teljesítettük (a vezetőink elmodása szerint; számomra ezután jött a legnagyobb nehézség). Az Uhuru-csúcs innen már csak körülbelül 200 méterrel volt magasabban és tisztán látszott az út, amit a hegygerinc mentén meg kellett tennünk. Eddigre ketten már visszafordultak, akik nem érezték jól magukat, mi többiek pedig két csoportra oszolva haladtunk tovább.

Visszagondolva, a túrának talán ez a pontja volt számomra a leggyönyörűbb. Előttünk még tisztán láttuk a halványodó teliholdat, miközben az egész hegygerinc a hátunk mögött felkelő nap narancsszínű fényébe borult, és olyan közelinek tűnt a cél, hogy már előre éreztem a sikerélményt.

Ugyanakkor számomra innen következett a legnehezebb szakasz. Tisztán láttam a csúcsot, és annyira közelinek tűnt, hogy azt hittem, egy röpke fél órán belül elérhetjük. Ez egy nagy tévedés volt. A magasság, a kimerültség és az oxigénhiány miatt körülbelül 2–2.5 órába telt, amíg elértük az Uhuru-csúcsot. Én még soha nem gyalogoltam ilyen lassan. A csoportban mindenki fáradt volt, és sokat a hegyibetegség miatt már nem tudtak tisztán gondolkodni, zavarodottak voltak. Én csak arra fókuszáltam, hogy az egyik lábam a másik után tegyem: egy lépés a másik után.

Végül reggel 10 óra körül értük el a csúcsot, az 5895 méter magasságot. Gyorsan készítettünk néhány fényképet, azonban sokáig nem maradhattunk, mivel nagyon veszélyes volt az oxigénhiány és az a zavarodottsági állapot, amibe a csoport néhány tagja került. Ezért a túravezetők minél gyorsabban le akartak minket hozni, hogy mindenki biztonságban legyen.

A csúcsot elérve nagyon büszkének éreztem magam, de nem tudatosult bennem teljesen, mi történt – a kimerültségtől lázálomnak tűntek az események. Ha őszintén visszagondolok, kissé aggódtam azzal kapcsolatban is, hogy az összes erőm fogytán hogyan fogok lemenni.

A lefelé vezető út a Kibo-házakig a felfelé haladás teljes ellentéte volt. Kis csoportokra szakadva, mindenki a saját tempójában, de minél gyorsabban igyekezett lejutni a veszélyes magasságból. Én délelőtt 11 körül (az indulás után 11 órával később) értem vissza a Kibo-alaptáborba, ahol egy óra pihenés és pakolás után már indultunk is vissza a Horombo-házakig, ahová 5 óra gyaloglás után értünk el. Ahogy alacsonyabb magasságszintre értünk, mindenki jobban lett, visszatért az étvágyunk és tisztábban tudtunk gondolkodni.

Utolsó nap a Horombo-házaktól gyalogoltunk vissza a kezdeti pontig. Ez a része a túrának azért volt kimerítő, mert nagyon gyorsan kellett megtennünk az utat, és fizikálisan kimerült voltam a hátizsák cipelésétől és a gyaloglástól. Ennek ellenére délután kettő körül sikeresen leértünk a hegyről, és este hatra az iskolába visszaérve hat nap után először zuhanyozhattunk.

A túra összességében nagyon sikeres volt, mivel 44 fős csapatból 42-en sikeresen felértünk a csúcsra és senki sem sérült meg komolyabban, összesen két diákot kellett leszállítani a hegyibetegség okozta tünetek miatt. Számomra nagyon sokat jelentett, hogy részem lehetett ebben az élményben, és szeretném még egyszer megköszönni mindenkinek a támogatást és az összes segítséget! 

A túrához kapcsolódó projektemre reflektálva – amellyel igyekeztem felhívni a nők elleni erőszak problémájára a figyelmet, hiteles adatokat közölve egy rendhagyó formában – örömmel számolhatok be arról, hogy az üzenetem sok embert elért. Többen is visszajeleztek, hogy a projekt hatására újragondolták a jelenlegi kapcsolataikat a körülöttük élő nőkkel, hogy biztonságosabb közeget tudjanak számukra kialakítani. Ugyanakkor a figyelemfelhívó kampány lezárása után is aktívan dolgozom az iskola közösségében a nők elleni erőszak ellen, leginkább az Iris Community Service és a Prisma Club csoportvezetőjeként, workshopokat és programokat szervezve a diákoknak a consentről, valamint a nemi alapú erőszakról, legutóbb a Nők Elleni Erőszak Megszüntetésének Világnapja kapcsán. Ezen kívül a csoporttársaimmal igyekszünk a szexuális zaklatás feljelentésének menetét is fejleszteni az iskolában, egy biztonságosabb folyamatot kialakítva.

Üdv Tanzániából:

Kerék Rebeka