A UWC-s diákokról sok kultúrában azt tartják, hogy hajlamosak eltűnni, és nem kommunikálni arról, hogy hogyan érzik magukat, mit csinálnak, illetve, hogy mit nem csinálnak, amit lehet, hogy kellene. Ez azonban a magyar UWC-sekre egyértelműen nem igaz: a bizonyíték az ebben a cikkben reflektáló öt elsőéves (az egész magyar UWC ’23 évfolyam!) és két másodéves (nem az egész magyar UWC ’22 évfolyam), akik vállalták, hogy mesélnek az UWC-s életükről most, hogy még/már egy félévük van.
Kezdjük is az elejéről: hogyan élték meg az elsősök az első pár hetet?
Wagner Matyi (USA ’23)
„Számomra a legnehezebb része az iskolába való beszokásnak az a kollégiumi élet. Egyke gyerekként nőttem fel, ahol mindig volt egy kényelmes méretű szobám, ahova el tudtam vonulni, ha magányra volt szükségem. Itt ezzel szemben két másik gyerekkel lakom együtt egy kicsi szobában, aminek megvannak a maga nehézségei.”
A kollégiumi élet nehézségeit emelte ki egy kontinenssel odébb Rebeka is:
Kerék Rebeka (East Africa ’23)
„A koleszos életet nem volt könnyű megszokni, olyan szempontból hogy nincs saját szobám, és sok emberrel élünk együtt a campuson, ami néha tud nagyon intenzív lenni. Furcsa volt megszokni, hogy itt csak akkor vagyok egyedül ha tényleg egyedül szeretnék lenni, és ezt az egyedül töltött időt tudatosan kell beépítenem a napomba. Ugyanakkor korábban sosem voltam ilyen közel a kortársaimhoz, ami jó is, hiszen mindent együtt csinálunk. Együtt sportolunk, együtt tanulunk, együtt pihenünk.”
A nehézségek úgy tűnik, nem tudták beárnyékolni a mindennapos UWC-eufóriát Adri és Lali számára:
Nagy Adri (MUWCI ’23)
„Ez a négy hónap szinte elrepült, és bárhová nézek is vissza az elmúlt hónapokban csak azt látom, mennyit változtam amióta felszálltam az Indiába tartó repülőre. Az egyetlen dolog, ami sosem változott az a rengeteg hála, amivel minden napomat élem, amióta csak megkaptam az ösztöndíjat. Egy UWC iskolában tanulni egyáltalán nem könnyű, hazudnék, ha azt mondanám minden teljesen simán ment és egyszer sem sírtam a szobámban a döntéseim, a stressz és a megfelelés súlya alatt. Voltak pillanatok, amikor teljesen elveszve éreztem magam és nem találtam az utam hiába voltam pontosan ott, ahol mindig is lenni akartam. De ezeket a perceket és napokat mindig felváltotta a kedvenc tanárom visual art tanórája, egy izgalmas sulis program vagy egy motivációs beszélgetés a barátaimmal, akiknek a legszebb emlékeimet köszönhetem a hegyen. Az élet a kampuszon olyan számomra akár egy valóra vált álom és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sosem volt gondom a környezet, az ételek vagy egyszerűen az új életem megszokásával.”
Bakó Lali (Mostar ’23)
„Amikor megérkeztem ide, teljesen el voltam varázsolva, nagyon megigézett ez a hely, az emberek, az atmoszféra mely körülölelte a helyet. Minden egyes nap hálásan kelek fel, hálás vagyok hogy itt lehetek, hogy itt tanulhatok, és az itteni barátaimnak. A kezdetekben elég nehéz volt, új rendszer, a környezet megismerése, sorban oldani meg a kihívásokat, és egyedüli magyarként nehéz volt megoldani őket. Szerencsére sok barátot szereztem, tanáraimmal nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki, ennek köszönhetően volt segítségem a problémák leküzdésében. Nagyon izgatott voltam amikor a tantárgyaimat vettem fel, hamar realizáltam hogy az oktatási rendszer más, számomra egy igen nagy pozitívum volt hogy a véleményemre kíváncsiak, hogy az interaktív órák sokszínűsége könnyebben tanította meg velem az anyagot. A kezdetleges nehézségek ellenére hamar éreztem magam komfortosan.”
Bár minden elsőst a mély vízbe dobtak, egyiküknél ez a szó szorosabb értelmében is értendő:
Dudás Laura (AD ’23)
„Én úgy mentem ki, hogy egyáltalán nem tudtam úszni, max annyira, hogy megmentsem magam az esetleges vízbe fulladastol. Emiatt is döbbenten fogadtam a hírt az első héten, miszerint úszás tesztet kell csinálni, ahol 2-300 métert kellett teljesíteni. Próbáltam a legmagabiztosabb bemenni a vízbe és elkezdtem úszni. Nagyon-nagyon át akartam menni, mert ez kellett ahhoz, hogy legálisan fürödhessek a tengerben. Soha sem úsztam még ennyit és nincs sem gyakorlatom sem állóképességem, szóval az első 50 méter után már a halálomon voltam. Közben sikerült is egy kis tengervizet nyelnem, de úgy voltam vele, hogy akármi lesz, én ezt a távot végigcsinálom. Megkerültem a két bóját és már csak az volt a feladat, hogy kiússzak a partra. Már tényleg alig bírtam és nem mertem megnézni, hogy hol van az a pont, ahol már leér a lábam, mert úgy éreztem, ha abbahagyom az evickélést, akkor ott is maradok. Végül a parttól 5 méterre megálltam, kisétáltam a vízből es lefeküdtem a köves tengerpartra hullafáradtan. Long story short, átmentem a teszten 🙂 Szerencsére az IB tesztek után nem készülök ki ennyire (még).”
Mindeközben a másodévesek teljesen más UWC-fázisban vannak: számukra most az utolsó iskolai félév következik, amely örömöket, kihívásokat, és persze a barátoktól, tanároktól való elbúcsúzást is tartogatja. De hogyan néznek a negyedik félév elébe a magyar másodévesek?
Márkus Bogi (LPC ’22)
„Bár alig várom már, hogy megint megölelgethessem a családomat június elején, szeretném minél jobban kihasználni az utolsó félévemet. Rengeteg hihetetlen embert ismertem meg, akik nagyon fognak hiányozni. Megijeszt a gondolat, hogy óceánok fognak elválasztani a barátaimtől, akik most mindig velem vannak. Tudom, hogy a fókusz a tanuláson lesz a vizsgákig, de remélem, hogy lesz időm jól érezni magam csoda Hongkongban a csoda barátaimmal.”
Elefánti Soma (RBC ’22)
„A következő félévben véget érnek a ToK óráim, így még több időt biztosítva az érettségi vizsgákra való felkészülésben. Remélem, mindemellett jut majd időm a barátaimmal tartalmasan elküldeni az utolsó közös félévünket is. Keserédes lesz ez az időszak, mivel annak ellenére, hogy a jövőm egy újabb darabkája körvonalazódik majd előttem, sajnos, az életem egy újabb fejezetét kell lezárnom és magam mögött hagynom.”
Arról tehát már hallottunk, hogy hogyan is vannak a diákok… de mivel töltik az idejüket?
Kerék Rebeka (East Africa ’23)
„Mielőtt kimentem volna sosem gondoltam volna hogy érdekelhet a leadership, vagyis a jó vezetés tudománya. Mégis decemberben amikor hallottam egy lehetőségről amit az iskolán keresztül ajánlottak fel nekünk egy ilyen programról, felkeltette az érdeklődésem, és pályáztam a Global Citizen Year Academy programba. A program fiatal vezetőknek nyújt egy átfogó online képzést arról, hogyan tudunk jó vezetők lenni, hogy kommunikáljunk, hogyan lehet jó vezetésen keresztül megoldani a problémákat. A képzésre a világ minden tájáról érkeznek fiatalok, akikkel közösen fogjuk megvitatni ezeket a kérdéseket, a mentoraink és a tanáraink vezetése által.”
Elefánti Soma (RBC ’22)
„Ez a tanév várakozásokkal telve indult. Újra láthattam barátaimat, és 90 új emberrel ismerkedhettem meg. Visszagondolva, egyszerre rövid és hosszú volt ez a néhány hónap. Leginkább a sűrűsége miatt. Idén kellett leadnom az Extended Essay-met, néhány IA-t és mire a szünet után visszatérek, már az egyetemi jelentkezéseket is be kell fejeznem. Egy rövid időre haza is utaztam, és a kötelező karantén miatt sajnos egészen sok tanóráról lemaradtam. Összességében örülök neki, hogy túljutottam ezen a nehezebb időszakon, mégis sajnos ez a két év végét hozza még közelebb.”
Wagner Matyi (USA ’23)
„Két dolog jut először eszembe, ami nagy részét leköti az időmnek. Az első az szimplán az évfolyam és az iskolatársaimmal való időtöltés és beszélgetések. Ezt mindig nagyon szoktam élvezni, mivel mindenki nagyon különböző háttérből jött, így rengeteget tanulhatok a beszélgetésekből. Emellett (ami engem is meglepett mert nem számítottam rá, hogy ekkora részét fogja kitölteni az itteni időmnek) sok időt töltök különféle sportokkal. Először csak focizni jártam el a többiekkel, de most már rendszeresen járok el kosarazni és amerikai focizni. Ennek a sok különféle sportnak köszönhetően egy héten legalább ötször végzek valamilyen aktív csapatsportot.”
Márkus Bogi (LPC ’22)
„Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen annak ellenére, hogy nem tudtam hazamenni a téli szünetre, itt is családi környezetben tölthettem a karácsonyt egy helyi szobatársamnál. Bár sajnos januárban megint szigorítottak a járványügyi intézkedéseken, így sok programunk elmarad, nem fogunk unatkozni. Virtuálisan megrendezésre kerül a Central-Latin American Cultural Evening és az African Cultural Evening is. Február elején pedig várjuk a tigris évét!”
Nagy Adri (MUWCI ’23)
„Imádok függetlenül élni és nagyon szeretem a szobatársaimat és a házunkat is. A kötelező film- és játék esték, a rengeteg családi vacsora és az együttélés minden előnye és hátránya csoda velük, tudom, hogy sosem kívánhatnék náluk jobbat. Amikor pedig a Reszkessetek betörőket nézzük a kedvemért a földön ülve egy csomó keksszel és chipssel a karácsony előtti utolsó napunkon együtt, csak mert ez valami, amit a családommal szoktam csinálni, egyszerűen úgy érzem itthon vagyok velük és hálás vagyok, amiért kaptam egy új családot idekint. Persze rajtuk kívül is mindig van kihez fordulnom és ha van valami, amire sosem gondoltam volna az UWC előtt, az az, hogy mennyi csodálatos ember éli az életét valahol a világban, akikkel még nem találkoztam és most velük élem át életem legszürreálisabb és legboldogabb eseményeit miközben minden mondatukkal tanulok valamit a világról és magamról. El sem tudom mondani milyen érzés tudni, hogy az ösztöndíj nélkül az útjaink valószínűleg sosem találkoztak volna azokkal az emberekkel, akik a legnagyobb komfortot adják számomra csak annyival, hogy léteznek és szeretnek engem több ezer kilométerre a helytől, amit mindig ismertem.”
Természetesen a diákok a helyi sajátosságokról is említést tesznek:
Dudás Laura (AD ’23)
„Az élet Duinoban csendes és nyugodt, amit egy idő után picit egyoldalúnak talál az ember. Viszont mikor 3 hétre feloldottak a korlátozásokat, volt lehetőségem egy kicsit látni is Olaszországból. Trieste van legközelebb, de a személyes kedvencem a szerintem elég underrated Udine.”
Bakó Lali (Mostar ’23)
„Az apró dolgok, melyek otthonná tették számomra ezt a helyet azok, hogy pl. ismerem a sarki kávézót, az embereket akik dolgoznak benne, hogy tudom hogy kell napszaknak megfelelően köszönni a helyi nyelven, szembesülni azzal hogy ők ezt nagyon értékelik. Amikor az utcán végig megyek és a kocsiból ki kiabálva üdvözölnek engem a helyi barátok, arcon csap mint egy hideg zuhany, hogy már ez egy új otthon.”
Nagy Adri (MUWCI ’23)
„Hogy mit volt a legnehezebb megszokni? Esküszöm, az indiai háztartásokban nehezebb wc papírt találni, mint bejutni egy UWC iskolába.”
Röviden összefoglalva és a teljesség igénye nélkül tehát így zajlik a jelenlegi diákok élete a UWC-ben. Mennyire hasonló ez a tavalyi reflektálásokhoz? Ezt a cikket elolvasva eldöntheted!