Májusi számunk témája idén is a ballagás, így megkértük az 5, 10, 15, 20, 25, 30, és 35 évvel ezelőtt végzett diákokat (illetve idén véletlenül a 25 évvel ezelőtt kezdő volt diákokat is), hogy reflektáljanak az UWC-s éveikre. Az előző cikkünket olvasva egyértelmű, hogy az ösztöndíj hosszú távon valamilyen formában megváltoztatta az ösztöndíjasok életét. De milyen változásokat hozott közvetlenül a volt diákok életében az UWC kezdete és vége?
„Őszintén szólva engem eleinte mellbe vágott a nagy szabad(os)ság az olasz iskolában, visszagondolva pedig úgy látom, valamiképpen arra is jó volt, hogy a sok „nem szabad” helyett a „nem éri meg” épüljön be a diákok fejébe. A nyitó assembly alkalmával David B Sutcliffe igazgató úr (egy szikár, mindig komoly tekintetű angol gentlemant kell elképzelni) közölte a két alapszabályt:
1. Ez itt Olaszország, ahol a bor része a kultúrának, ezért nem tiltott a fogyasztása. A töményszesz viszont tilos–különben is, annak a szomszédos Szlovéniában, meg azon túl van nagyobb kultusza (és teszem hozzá, olcsóbb ára, mert hát az onnan social service-ről vagy egyéb kirándulásról megfordulók nem ritkán csempésztek be pár üveg grappát…)
2. Este 11 után elvárható, hogy minden diák a saját rezidenciáján, s lehetőség szerint a saját ágyában legyen. (Hozzáteszem, ezt igen ritkán sikerült betartani, és nem is nagyon ellenőrizték még akkoriban…)”
Kató Eszter (AD ’97)
„Egészen hihetetlen milyen gyorsan elrepült tíz év. Habár azért nem olyan gyorsan mint az UWC-s évek. Emlékszem mennyire intenzív volt az utolsó pár hét. Tíz éve ilyenkor még javában az IB vizsgákra készültem/vizsgáztam, közben amennyi időt csak lehetett még barátokkal töltve, ballagás, búcsúzkodás, majd az az UWC utáni szomorúság, mint amikor egy meséből ébred az ember: vége van, sose lesz pont ilyen többé. Az UWC-s élménynek hála több szuper egyetem és ösztöndíj közül választhattam, és végül az amerikai Princeton egyetemre kerültem. Bár izgalmas volt életemben először egyedül egy új kontinensre érni (két év UWC után teljesen gond nélküli volt az utazás/érkezés), nem éreztem ugyanazt az általános 1000%-os lelkesedést mint körülöttem a többi elsőéves, nekem még mindig a UWC hiányzott.
Aztán ahogy teltek a hónapok, negyedévek, egyre inkább hozzászoktam a UWC utáni élethez és világhoz. A UWC világszemlélet és barátok a mai napig velem vannak, ezek, illetve a UWC által kinyitott ajtók pedig rengeteg szuper lehetőséget adtak. UWC nélkül nem lennék ott, ahol vagyok. Az alapképzésemen végül közgazdaságtant tanultam, de mellette tanárképzést és környezettant is, a fenntartható fejlődés három fő pillérje mentén (gazdaság, társadalom, környezet), amiről a UWC-s földrajz órán tanultam először. Az alapképzés vége felé pedig, egy másik magyar UWC-sel, Ramónával, illetve egy másik princetoni magyarral, Dorcival a Davis Peace Project jóvoltából illetve a UWC-s látásmód és inspirációnak hála elindítottuk a Tarisznya Táborok Alapítványt ami azóta is (kisebb átalakulásokkal) aktívan tevékenykedik. Ahogy egy kelet-európai princetonos UWC-s mondta: be lehet kerülni Princetonba UWC nélkül is még Kelet-Európából is, viszont aki UWC-ből jön az mást fog kezdeni a princetoni lehetőségekkel.”
Zempléni Réka (RCN ’12)
Míg az UWC-s évek eleje és vége általában emlékezetes a diákok számára, ezek mellett számos kedves és gyakran humoros emlék marad meg a két év után.
„A születésnapoknak mindig megadtuk a módját. A legjobb barátaim nagyon magasra tették a lécet az én 18. születésnapommal, amikor mindenki magyarul kívánt boldog szülinapot, nagy meglepetés bulit szerveztek a tiszteletemre, és még az Old Castle nevű titokzatos kastélyromhoz is elvittek. Ezek után mindig nagyon kreatívak voltunk, ha születésnapról volt szó: volt meglepetés születésnapi vacsora a tengerparton holdfénynél, volt, hogy az egész iskola beöltözött kalóznak, szerveztünk titokzatos kincsvadászatot egész Duinóban, gyertyafényes köszöntést a Rilke ösvényen. Ezek mind felejthetetlen emlékek.”
Balogh Zsófi (AD ’07)
„A leghihetetlenebb máig az számomra, hogyan tudtunk annyira kevés alvással egyáltalán túlélni, nemhogy tanulni és vizsgázni! Elég annyit felhoznom példának, hogy amikor a nemzeti esteket (national evenings), meg az eléjük kanyarított hét eseményeit, programjait szerveztük, az erre szánt hétköznap esti találkozók kezdő(!!!) időpontja este ¾ 11 volt, mert addigra ért véget tutira minden activity…
Elsőéves koromban egy horvát és egy svéd lánnyal laktam egy szobában. A svéd lány és én is beszéltünk álmunkban, a horvát meg nem győzött panaszkodni, hogy nem elég, hogy nem tud aludni tőlünk, még tök érthetetlen is a karattyolásunk számára. November volt, mikor egy reggel pikírt mosollyal bejelentette, hogy na, innentől nincsenek titkaink előtte, mert már mindketten angolul nyomjuk a rizsát éjjel!”
Kató Eszter (AD ’97)
„Számomra az egyik legkedvesebb emlék amire mindig örömmel emlékszek vissza az, amikor egy nagy, egész napos, iskolák közötti váltós futóversenyen vettem részt iskolánk csapatjának egyik tagjaként Hong Kongban a turisták egyik legkedveltebb helyén, a Viktória csúcson. Mikor az iskolánk többi diákjaiból álló szurkoló csapat kiért a verseny helyszínére beöltözve és kifestve, és észrevettek, amint épp az akkori köröm végét futottam, egy emberként, teljes erőbedobással kezdtek el szurkolni amint elfutottam mellettük, és ők pedig kiabálva, szurkolva futottak velem a célig. Akkora lendületet és erőt adtak, hogy mások elmondása alapján is olyan volt, mintha puskából lőttek volna ki.
Én ott és akkor éreztem meg igazán, hogy mekkora ereje van egy ilyen közösségnek, mert azon a napon úgy támogattak a társaim, mint még soha sehol máshol nem tapasztaltam azt.
Ez az érzés, a közösség folyamatos összetartó és támogató ereje olyan biztonságos környezetet teremtett számomra az ott eltöltött két év alatt, ami tényleg azt bizonyította, hogy ha olyan emberek vesznek körül akik támogatnak és hisznek bennünk illetve a kitűzött céljainkban, akkor a határ a csillagos ég.”
Orbán Virág (LPC ’17)
„Hogy mi volt a legfelemelőbb, legemlékezetesebb élményem, már nehéz lenne megmondani. Egyik nyilván maga a megérkezés. Nem feltétlenül az első perc, hanem az első napok az utazástól–először ültem repülőn–a kollégiumban töltött első hetekig. Éreztem, milyen hihetetlen lehetőséget és ajándékot adott a sors, mégis pillanatok alatt természetessé vált.”
Vonyó Tamás (PC ‘99)
Az UWC-s életnek természetesen szerves részét képezik a Project Weekek, amely tanulmányi utak során a diákok nem csupán tárgybeli tudást, de olyan fontos tulajdonságaikat is fejleszthetik, mint például az önállóság, a bátorság, és az isteni szerencse:
„Az olasz iskola nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy minél többet lássunk és megismerjünk a helyi gazdag kultúrából, nevezetes városokból. Sok szervezett kirándulás volt évközben is, de kisebb csoportokba verődve tanári kíséret nélkül is gyakran utaztunk. Másodévesek voltunk, mikor az akkori, bolgár szobatársammal kitaláltunk, hogy Szicíliába megyünk a project week idejére (március közepe). Volt is egy szerveződő csoport egy abban az évben újonc, fiatal olasztanárnő vezetésével, akik a nyugati partot tervezték bejárni, mi azonban a keletit néztük ki magunknak. A látszat kedvéért bejelentkeztünk a nagy csoportba, majd a szigetre érkezve az első nap estéjén udvariasan elköszöntünk a pillanatok alatt falfehérré vált tanárnőtől, s mondtuk neki, hogy visszafelé ugyanitt találkozunk, addig is mindenkinek jó szórakozást.
Csodálatos egy hetet töltöttünk a mesés ókori görög emlékek bejárásával (Agrigento, Piazza Armerina, Enna, Siracusa…), kispénzű diákok módjára nyers virslin, paninókon és friss gyümölcsön éltünk, és volt pár „meredek” húzásunk is, de ép bőrrel megúsztuk és nagyon élveztük a kalandot. Az utolsó percekben viszont a siracusai vasútállomáson az orrunk előtt gurult ki a kivételesen rendkívül pontosan induló vonat, ami a csatlakozásunk lett volna a nagy csoporthoz. Nem volt más választás, felültünk a következőre, miközben riadtan latolgattuk, hogy esetleg stoppal kell végigmennünk a teljes csizma hosszán, mert a mi érkezésünk Messinába (itt volt a csatlakozás, innen tették kompra a vonatot) 2-3 perccel a többieké után várható.
Már közeledtünk az állomáshoz, mikor elcsíptünk egy kalauzt, s megtudtuk, hogy a mi késve érkező vonatunk nem más, mint a többiekének a hátsó szakasza, mert összetoldva mennek tovább egészen Velencéig. Már a hajón voltunk vonatostul, mire megtaláltuk a csoportot, amelynek tanár-vezetője a nyakunkba borult, úgy örült az elveszett, de megkerült báránykáknak.”
Kató Eszter (AD ’97)
Az UWC-s évek azonban nem csak felemelő és boldog emlékekkel ajándékozzák meg az embert, hanem időnként olyan perspektívát is nyújtanak, amely egyszerre kiváltság és teher.
„Két érzés keveredik bennem. Az első, hogy már 25 éve annak, hogy életünkben először egy nemzetközi közösség tagjai lettünk. Ez a rendszerváltás után egy vidéki magyar városból nagyon távolinak tűnt. A második, sokkal lesújtóbb, hogy e távolság azóta sem csökkent. Amikor a Csendes-óceán partján „másodévesként” már kényelmesen diskuráltam világnyelven világpolgárokkal, azt kellett magyaráznom nekik, mi történt térségünkben. Éppen a NATO bombázta Jugoszláviát a koszovói válság békés rendezése végett. Negyedszázaddal később professzortársaimnak és diákjaimnak ismét a kelet-európai őrületet kell magyaráznom. Akkoriban lett egy fiatal energikus reformer hazánk vezetője, jelképezve a magyarok rendszerváltó lendületét és nyugatos értékeit. Negyedszázaddal később a vezér még mindig ugyanaz, a jövő helyett már a múltba tekint, és tagad mindent, amiben negyedszázada mi mind hittünk. Eltelt huszonöt év, de megállt az idő.”
Vonyó Tamás (PC ‘99)
„Mi a jugoszláv háború másnapján kerültünk az Adriának arra a részére, ahonnan jól látszottak a szlovén, de talán még a horvát vizek is, rajtuk időnként egy-egy hadihajó fenyegető, szürke monstruma. Az iskola összetétele miatt nagy létszámban voltak jelen az ex-jugoszláv államokból érkező diákok is. Életemben először találkoztam olyan kortársaimmal, akiknek háborús tapasztalatuk volt, esetenként családtagjukat is elvesztették a megelőző években. Megborzongtam, mikor a horvát szobatársam mesélte, hogy az unokatestvérét is lelőtték a háborúban, s ki tudja, lehet, hogy egy itteni évfolyamtárs egyik rokona húzta meg a ravaszt… Ugyanebben az időben az izraeli-palesztin helyzet is súlyosabb volt, és persze az iraki háború se volt messze még időben. Mondhatnánk, erre való a UWC, nem? Hogy ezeket a sebeket gyógyítsa… Az én tapasztalatom az volt, hogy az idealizmus és a világbékés összeborulás helyett az igazán nagy lehetőség és tapasztalat az volt mindannyiunk számára ebben az iskolában, hogy meghallgathattuk egymás történetét, megtanultuk tisztelni, de legalábbis elfogadni a másik világlátását azáltal, hogy mélyebb személyesebb tudást szereztünk róla. És ahelyett, hogy egy-egy konfliktusban valamelyik félnek igazat adtunk volna, már az is nagy dolog volt, ha megakadályoztuk, hogy egymásnak essenek, mert emlékszem, hogy pár verekedésnek is elejét kellett venni, sajnos. Az én örök konklúzióm az, hogy szélesebb és színesebb, de legfőképpen összetettebb ez a világ, mint gondolnánk, mint amit egyáltalán elképzelni tudunk.”
Kató Eszter (AD ’97)
Szeretnéd elolvasni a tavalyi visszaemlékezéseket is? A cikkeket itt és itt találod!