UWC, itt és most

Októberben a Round Square International Conference keretein belül egy kisebb delegátus tizenkettedikes képviselőjeként lehetőségem volt Kenyába utazni, ahol egy csodálatos hetet töltöttünk, tele érdekes programokkal. Részt vettem életem első szafariján, ahol rengeteg gyönyörű állatot láttam, sátraztam a nemzeti parkban, kifestettem egy helyi iskolát, és fákat ültettem. Ez az egy hét talán az egész UWC-s élményem egyik legmeghatározóbb pillanatává vált, és hihetetlenül hálás vagyok, hogy részese lehettem.

A karácsonyi szünetre négy évfolyamtársam jött vissza velem Magyarországra, hiszen nem volt lehetőségük visszautazni Közép- és Dél-Amerikába. Sokat túristáskodtunk, mézeskalácsot sütöttünk, koriztunk, és karácsonyi vásárokra jártunk. Nagyon tetszett nekik Magyarország, én pedig boldog voltam, hogy egy kicsit meg tudtam nekik mutatni, milyen is itt az élet. 

Jelenleg ugyancsak hasonló intenzitással köt le a TEDx, hiszen idén felkértek a produkcióért felelős csapat vezetésére. Habár tavaly is részt vettem a TEDx szervezésében, idén tapasztaltam meg csak igazán, hogy mennyi munkával és előkészülettel jár egy sikeres előadás lebonyolítása. Az idei témánk, a „roots”, azaz gyökerek, igazán izgalmasnak ígérkezik, és alig várom, hogy halljam az előadók beszédeit.

Az előző félévben egy tanulmányi hét során hegyet másztam a Mount Washington hegyi üdülőhely szivárványszínű természeti szépségében – és egy medve is elsétált az ablakom alatt, amikor az egyik reggel felébredtem –, megtanultam gitározni, és felléptem az iskolai színházi előadásban. Ezek mellett jutott sok apró drága pillanat is – az elsősök beavatása, többórás éjszakai beszélgetések a nappaliban, kenuzás az öböl torkolatához, kimerítő táncpróbák a regionális napra készülve, séták a természetben, versírással töltött délutánok a kikötőnél, és tengeri csillagok piszkálása a tengerbioszos beadandómhoz. Számomra itt minden hét olyan sűrű mint otthon egy hónap – ami sokszor leterhelő, viszont a legcsodásabb élményekkel van tele. Kíváncsian várom, hogy mit rejteget a következő pár hónap, és utána pedig jön az egyetem!

Mi az, amiről az UWC előtt nem is gondoltad volna, hogy érdekelhet/elérheted/megcsinálhatod? 

Indiába utazásom előtt sosem szerettem a jógát, sőt, kifejezetten kerültem az ilyen és ehhez hasonló időtöltéseket. Itt azonban erőt vettem magamon, és a CAS foglalkozás részeként jógázni kezdtem. Az első alkalom egészen katartikus élmény volt számomra, azóta pedig rendszeresen jógázom a szabadidőmben is annak ellenére, hogy ez lett volna az utolsó dolog, amire az egy évvel fiatalabb énem gondolni szeretett volna 😉 

Miben más az iskolád / az UWC-s élet általában az elképzeléseidhez képest?

Nem számítottam arra, hogy a közösség ennyire összetartó, hogy az első- és másodévesek ilyen erősen ugyanazon társaságokba tartoznak, mivel eddigi iskoláimban ilyet nem tapasztaltam még. Ezekben a társaságokban a sokszínűség minden formában megjelenik: céljaink, szokásaink mind-mind olyan eltérőek, hogy ezt az érzést nem is tudom, meg lehet-e máshol tapasztalni ilyen módon. Persze ebbe beletartozik az is, hogy néhol értékrendjeink is eltérnek egymástól, amire szintén nem számítottam. Ez szülhet olykor nehézségeket, de erre a kihívás részeként tekintek.

Emlékszem, még nyáron a CAS koordinátorunk kérte, hogy írjunk neki az eddigi iskolán kívüli elfoglaltságainkról. Mint kisvárosi diák, nem tudtam sok mindent felmutatni, de reméltem hogy a következő két évben aktívabb része lehetek a közösségemnek. Így is lett: egy jótékonysági koncert szervezői csapatában vagyok, egy freiburgi óvodában önkénteskedek heti rendszerességgel, és amit legmerészebb álmomban sem képzeltem volna: januárban beszédet tartok egy TEDx eseményen!

Az oktatás impulzusgazdag és a csoportok méretéből, valamint a tanórák hosszából – az RBC-ben 75 perc – kifolyólag sokkal könnyebben személyre szabható. És ha már a személyre szabhatóságról van szó, mi válogathattuk összhe a tantárgyainkat, így tényleg azt tanulhatjuk, amit igazán szeretnénk. Nekem a kedvencem a „Global Politics” azaz nemzetközi ismeretek. Jó látni, hogy ebben a közegben a politika nem tabu téma, hanem egy olyan felület, ahol tudás, vélemények és személyes tapasztalok egyaránt teret kapnak.

Mindez persze sok-sok befektetett energiával jár, de számomra ez a két év az UWC-élményről szól, és a lehető legtöbbet szeretném belőle kihozni. Kíváncsian várom az elkövetkező félévek kalandjait.

A kikapcsolódáshoz hozzájárul még a heti pingpong CAS-szakkör is, ahol a barátaimmal szoktunk izgalmas meccseket játszani. Múlt héten pedig – egy kis kikapcsolódás gyanánt – a kelet-európai kulturális hét volt, aminek keretében számos izgalmas programot (pl. kulturális estet) szerveztünk a többieknek.

A mindennapjaim során mindig a diáktársaimmal, barátaimmal vagyok körülvéve, így úgy élem meg az egész ittlétet, mintha nem lenne „otthon”, és nem lenne hova hazamenni. Ebből következik az, hogy egy kicsi elvonulás is néha fejtörést okoz, mivel olyan, hogy üres a szobám, a Common Room, vagy a Velic Attic (tanulószoba), gyakorlatilag elő sem fordul. Augusztus óta a téli szünetben éreztem először úgy, hogy „hazaértem az iskolából”. Emellett az időérzékelésem is teljesen megváltozott: itt az órák, a napok, a hetek, a hónapok is repülnek, ami gyakran nagyon ijesztő is tud lenni.

Az oktatás pedig rengeteg mindenben különbözik az otthonitól. Ezt néha már szinte észre sem veszem, annyira hozzászoktam… Ami a legjobban tetszik, hogy alkalmaznunk kell a megszerzett tudást (de persze csak olyan módon, ahogyan azt az IB elvárja…). Nem elég valamit csak megtanulni, hanem azt is be kell gyakorolni, hogy mit lehet vele kezdeni (pl. esszék formájában, problémák tesztben való megoldásaként, stb.). Ugyanakkor ez teszi nehézzé a követelményeknek való megfelelést. Emellett az UWC rengeteg iskolán kívüli programra nyújt lehetőséget – amit néha sajnos ki kellett hagynom a tanulás javára –, például az egyik legkedvesebb élményem az, amikor tavaly novemberben elmentünk meglátogatni egy Konjic nevű kisvárost és Tito bunkerét.

Továbbá tetszik még (és egy érdekességként megemlíteném), hogy a tanár-diák viszony mennyivel közvetlenebb. A diákok érdekképviselete rendkívül fontos, a diákönkormányzat különböző szervei szerves részét képezik a diákéletnek. Vagy akár csak a „kérdőívek intézményének” fontosságáról is ejthetnék néhány szót, amelynek egyébként tényleges hatása van. Hogy csak egyet említsek: a Teacher Evaluation Form [tanár értékelő lap] – igen, nekem kellett a tanárokat és a munkájukat értékelni. Tudom, ezen egyáltalán nem kellene meglepődnöm, de nekem ez mégis teljesen új volt. Úgy gondolom, ezek olyan dolgok, amik szükségesek ahhoz, hogy egy oktatási intézmény megfelelően működjön: a diákok, tanárok egy közösséget képeznek, és elengedhetetlen a folyamatos interakció közöttük.